Bob szereti Abisholát, avagy szövetségesként hogyan támogassuk LMBT+ szeretteinket

 

Megpróbálom nem elspoilerezni, hogy ki coming outol a második (?) évadban, de egyébként se erre akarok koncentrálni, hanem a többiek reakciójára. Ugye ez azért is izgi, mert az USÁ-ban élő nigériai közösségről van szó, akik különböző mértékben integrálódtak, de nagyon sokuk sose volt olyan helyzetben, hogy egy coming outtal kezdenie kellett volna valamit. Ugyanakkor a maguk módján próbálják kifejezni, hogy támogatják szerettüket: szivárványos bögréket vásárolnak (amiket homofób látogatók esetén elrejtenek), vagy elkísérik őt egy drag brunchra. Vannak, akik kifejezett erőfeszítést tesznek, hogy jobban megismerjék ezt a világot, például szóba elegyednek a drag queennel a buszon, vagy áthívják teázni a szomszédot, akinek szivárványos lábtörlő van a lakása előtt. Büszkén megjelennek LMBT+ szerettükkel a nigériai közösségben, és mikor egy pikniken egy homofób jelenlevő közli, hogy a sült banánból nem eszik, mert azt "egy olyan" csinálta, látványosan az asztalhoz sietnek "imádom a sült banánt!" felkiáltással. Amikor pedig valaki felveti, hogy Olu néni biztos biszex, ha élvezte a drag showt (talán nem túl nagy spoiler, hogy nem Olu néni coming outol), akkor szépen helyreteszik az illetőt - merthogy néha nemcsak az LMBT+ emberek mellett kell kiállni, hanem a szövetségeseik mellett is.

Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.

Overbooking, avagy a turizmofóbia elitizmusa

 

Ez a dokumentumfilm a Baleári-szigeteken, különösen Mallorcán egyre durvábbá váló tömegturizmust és az arra adott reakciókat mutatja be. Nem meglepő módon a megszólaltatott helyiek többségét zavarja a tömegturizmusnak legalább néhány, de gyakran elég sok aspektusa, bár a szintén nyilatkozó politikusok és szakértők (köztük egy magyar) sokkal árnyaltabban látják a dolgokat. És ha valaki értő szemmel nézi, elég jól láthatóvá válik, hogy a turisták kézenfekvő bűnbakok mindenféle olyasmiért, ami amúgy nem vagy nemcsak rajtuk múlik. Erre már hoztam egy példát egy korábbi bejegyzésben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), de ugyanilyen az, amikor egyes tenerifeiek szerint a turisták okozzák a dugókat az autópályán (akkor hogyhogy tanítási napokon reggel 7 és 9 között fordulnak elő, amikor a legtöbb turista még alszik?), vagy amikor a filmbeli idősek panaszkodnak, hogy a megszokott városnegyedük már nem olyan, mint régen volt. Elárulom, ilyesmi máshol is előfordul, a falu, ahol gyerekkoromban éltem, szintén megváltozott, pedig nem is lett turistacélpont, csak leaszfaltozták az utakat és odatelepült néhány gyár. A filmbeli takarítónők joggal panaszkodnak nehéz munkájukra, de az akkor se lenne könnyebb, ha apartmanok helyett irodákat takarítanának. A nőjogi jogvédőnek is igaza van, amikor aggódik amiatt, hogy a magalufi nightklubokban tárgyiasítják a nőket, de ezt a turizmus hatásának tekinteni kicsit ironikus, mikor félórával korábban a nosztalgiázó bácsi azon panaszkodott, hogy az utcájukban már évekkel ezelőtt bezárt a bordélyház.

Ami azonban főleg a film vége felé szembetűnő volt, az a turizmus osztályaspektusa. El is hangzik, hogy amíg a turisták jól szegregált szállodákban laktak és csak pár híresebb látnivalót és strandot látogattak, a helyieknek nem volt baja velük, most azonban már "mindenhol ott vannak", és a helybéliek napi szinten találkoznak velük. Ez a láthatóságuk indította be a turizmofóbiát, ahogy a magyar társadalomban is akkor erősödtek fel az előítéletek az LMBT+ emberekkel vagy a menekültekkel szemben, amikor láthatóvá váltak. Felmerül persze a (vélt vagy valós) versenyhelyzet, miszerint az Airbnb és más cégek keretében működtetett apartmankiadás miatt a helyieknek nehezebb albérletet találni (mondjuk ezen az önkormányzat segíthetne szociális bérlakásokkal), vagy hogy a korábban eldugott strandok túl ismertté váltak és már túl nagy lett ott a tömeg - ami azért elég irigy megközelítés. Amikor azonban a helyi gazdaságra gyakorolt hatásról vagy a környezetkárosításról van szó, a jóval kevesebbet kritizált szállodai és luxusturizmus igazából sokkal problémásabb, mint az apartmanbérlők. Az utóbbiak maguk gondoskodnak étkezésükről, vagyis a helyi boltokban és éttermekben költik el a pénzt, szemben az all-inclusive szállodák lakóival, a több medencés hotelek, golfpályák és luxusjachtok pedig sokkal környezetrombolóbbak, mint az a turista, aki busszal, kerékpáron vagy túrázva fedezi fel a szigetet.

Vagyis a gazdag turisták kevésbé járulnak hozzá a helyi gazdasághoz és nagyobb mértékben a környezetszennyezéshez, mégis kevesebb az ellenérzés velük szemben. Ami azért is érdekes, mert a filmben megszólaltatott turistaellenes szereplők nagy része kétkezi munkát végez. El is hangzik egy szakértő szájából, hogy jó lenne, ha a mallorcai gazdaság több lábon állna, és meghonosodnának új ágazatok, mint például a technológiai fejlesztés - de ez nem opció, mert a lakosság annyira aluliskolázott, hogy egyszerűen nincs rá ember. Magaluf partizó brit és német fiataljaival szemben ugyanakkora ellenszenvvel viseltetnek a megszólalók, mint Magyarországon az angol legénybúcsúzó társaságokkal szemben, pedig ezek az emberek ugyanúgy a munkásosztály tagjai, mint ők maguk, csak épp a bulinegyedben hangoskodnak és nem a sarki kocsmában. 

Tenerifén idéntől korlátozásokat vezetnek be az apartmankiadásban. Ezek egy részét (például hogy a kiadott ingatlanoknak meg kell felelniük bizonyos minőségi feltételeknek) indokoltnak, sőt üdvösnek tartom, ugyanakkor elég feltűnő, hogy a szállodai turizmust nem korlátozzák. Vélhetően ez részben a nagy szállodaláncok lobbitevékenységének, részben pedig a turizmofóbia elitizmusának köszönhető. Csakhogy ezzel megint a kevésbé jómódúak járnak rosszul, beleértve azokat a turizmus ellen tüntetőket is, akik egy szép napon azzal fognak szembesülni, hogy egy másik országban vagy szigeten épp a saját maguk által ösztönzött intézkedések miatt nem fognak megfizethető szállást találni.

TJ Klune: The House in the Cerulean Sea - Arthur Parnassus kontra szélsőjobbos szivárványcsaládok

 

***SPOILER***

Bocsánat, próbálom nem nagyon szétspoilerezni ezt a könyvet, mert sokat veszít mindenki,  aki nem olvassa el, de a bejegyzésem üzenetéhez pár poént le kell lőni. Ugyebár a történet egy Marsyas nevű szigeten játszódik egy árvaházban, ahol Arthur Parnassus (szerintem JK Rowling sárgul az irigységtől, hogy nem neki jutott eszébe ez a zseniális név) mágikus képességekkel rendelkező gyerekekről gondoskodik. Ezeket a gyerekeket a társadalom kiveti magából, sőt még a létezésüket is elhallgatják, Arthur azonban apjukként gondoskodik róluk (van, aki apának is szólítja). És itt jön a spoiler, bár a kicsit is szemfüles olvasó viszonylag hamar magától is rájön: Arthur Parnassus nem heteró.

Általánosan elterjedt nézet, amit amúgy statisztikák is igazolnak, hogy az LMBT+ emberek szívesen fogadnak örökbe olyan gyerekeket is, akikre senki más jelentkező nincs a koruk, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy problémás előéletük miatt. Ebben persze közrejátszhat, hogy egyes országokban a heteró örökbefogadók előnyt élveznek, tehát előfordul, hogy ők lecsapnak az ép fehér csecsemőkre, az azonos nemű pároknak meg csak idősebb, roma és/vagy fogyatékossággal élő gyerekek jutnak. Ugyanakkor arra is bőven van példa, hogy azonos nemű párok kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekre pályáznak, például a nyugati országokban sokan fogadtak örökbe HIV-pozitív gyerekeket Afrikából vagy Ukrajnából. Az egyik magyarázat, amit maguk az azonos nemű szülők is gyakran felhoznak: ők maguk is kisebbséghez tartoznak, ezért erősebb bennük a tudatosság, hogy egy szintén kisebbségi gyereknek segítsenek, illetve saját diszkriminációs tapasztalataik miatt jobban tudják támogatni a hátrányos helyzetű gyereküket, mint azok a szülők, akiket villámcsapásként ér a társadalmi előítéletekkel való szembesülés.

Ennek fényében meglehetős megdöbbenést válthat ki sokakban, hogy Alice Weidel, a szélsőjobboldali német AfD párt társelnöke, akit nemrég Orbán Viktor is fogadott, egy leszbikus nő, ráadásul bevándorló hátterű élettársával két gyereket nevelnek. Mégis hogy fordulhat elő, hogy egy etnikailag vegyes szivárványcsaládban élő ember egy olyan párt színeiben politizál, amely elutasítja a sokszínűséget?

Nyilván kézenfekvő magyarázat, hogy egyeseknek a hatalomért semmi se drága, de ez csak a történet egy része, hiszen azt nem magyarázza meg, hogyan juthatott el pártjában a társelnöki pozícióig. Ez azért történhetett meg, mert szemben Magyarországgal és Oroszországgal, a legtöbb nyugat-európai államban a szélsőjobb már egyáltalán nem tekinti célpontnak az LMBT+ embereket, sőt gyakori érvük a bevándorlók ellen, hogy azok homofóbok (erre az egyik első példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/06/pim-fortuyn-esete-avagy-populizmus-is.html). Pár napja voltam egy előadáson, amely összehasonlította a szélsőjobb tevékenységét hét EU-tagállamban, és többek közt grafikonon ábrázolta azokat a témákat, amelyekkel foglalkoznak. A "gender" kizárólag Magyarországon dominálta a szélsőjobbos diskurzusokat, az összes többi országban a bevándorláson volt a hangsúly. (És nyilván a bevándorlók sem esnek mind ugyanazon megítélés alá; míg Magyarországon minden Európán kívülről érkezőt előítéletesen kezelnek, nyugatabbra az iszlamofóbia dominál, amelyet második helyen épp a "kelet-európai bunkók" elleni előítéletek követnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html.) A szélsőjobb mindig is "mi/ők" felosztást alkalmaz, ám az ellenséges "ők"-ből Nyugat-Európában az LMBT+ emberek már átkerültek a "mi"-be. Ami persze nem feltétlenül jó hír, hiszen a bűnbakképzés és az előítéletesség továbbra is folytatódik, csak mások ellen. És annak se igazán örülök, hogy közösségünk egyes tagjai - ahelyett, hogy azt a fajta nyitottságot képviselnék, mint Arthur Parnassus vagy a második bekezdésben említett LMBT+ szülők - beállnak a gyűlölködők közé. Egy pici reménysugarat mégis látok. Ugyanis azáltal, hogy az EU-ban már szélsőjobbos körökben is ciki a homofóbia, Orbán és a sleppje egyre jobban kilóg a sorból. Vagy kénytelenek lelkesen bólogatni Weidel "a család az család" jellegű megnyilvánulásaira, vagy előbb-utóbb egyedül maradnak. És persze ott van még Putyin, de ő újabban más dolgokkal van elfoglalva, egy kis ország fasisztái pedig nem boldogulnak egyedül. Lehet, hogy Orbán előbb-utóbb kénytelen lesz visszafogni homofób és transzfób politikájából, különben szövetségesek nélkül marad Európában.