Talán néhányaknak még rémlik, hogy az első Oscar-díjas magyar film Rófusz Ferenc animációs rövidfilmje, A légy volt. Arra viszont kevesen emlékeznek (részben azért, mert Magyarországon nem verték nagydobra), milyen botrányba fulladt ennek az Oscarnak az átadása. Amikor meghívták a díjátadó gálára, a rendező természetesen vízumért folyamodott, ám nem kapta meg – állítólag azért, mert senki nem hitte, hogy tényleg megkapja a díjat, de ez elég gyenge érvelés; valószínűleg meg akarták akadályozni, hogy a tehetséges fiatal alkotó megragadja az alkalmat a disszidálásra. Szóval helyette Dósai István, a Filmintézet akkori igazgatója utazott Hollywoodba, aki természetesen semmilyen meghatalmazással nem rendelkezett a díj átvételére. Ennek ellenére, mikor Rófusz Ferenc nevét bemondták, felment a színpadra, átvette a szobrocskát, majd beszéd helyett nagyon rossz angolsággal közölte, hogy ő nem a rendező (azt nem mondta meg, hogy ehelyett kicsoda), de nagyon örül a díjnak és lám, milyen klassz dolog a rövidfilm, ezután pedig lesétált a színpadról. (A felvételen egyértelműen hallható, amint az egyik műsorvezető odaszól a másiknak: „Ez meg ki a fene volt?”). Minthogy viszont nem volt felhatalmazva a díj átvételére, Dósait a rendőrség elkapta és visszavette tőle a szobrot. Hát így vonult be Magyarország az Oscar-díjak történetébe. (Korábban is kaptak magyarok Oscart, ám ők díjazásuk időpontjában mind külföldön éltek.)
(kép: wikipedia)
Gyerekkoromban egy csomó dolog miatt éreztem cikinek magyarnak lenni. Ciki volt, hogy a nyelvünk annyira különbözik az összes többitől, hogy az országunk nevét angolul folyton összetévesztik a „hungry” szóval, hogy nincs egyetlen tengerünk és egy normális magashegységünk se, hogy nem élnek az országban érdekes állatok (mint farkas, medve vagy bölény), hogy mindkét világháborúban a vesztes oldalon álltunk. Pedig ezekről az ország polgárai igazán nem tehetnek, a ma élők legalábbis semmiképpen. Szóval az ezek miatti feszengés sokkal inkább szól egyfajta internalizált kisebbségi érzésről.
Ez a kisebbségi érzés az egyik oka, hogy egyes magyarok, köztük sok politikus, életcéljának tekinti, hogy az országnak hírnevet szerezzen. Deklaráltan azt szeretnék elérni, hogy a világ megismerje Magyarország nevét. És büszkék lehetnek rá, hogy mára ezt elérték. Az Európai Unió minden tagállama tudja, hogy Magyarország az uniós folyamatok fő kerékkötője, a legdiktatorikusabb ország az államszövetségben; a tudományos világban mindenki hallott a CEU kálváriájáról, a színművészet világában pedig az SZFE-éről; és minden focista és focirajongó képben van, hogy a magyarok nemhogy nem térdelnek le a meccsek előtt, hanem megdobálják és lebuzizzák azokat, akik igen. Magyarország hírnevet szerzett magának, ez a hírnév azonban egyáltalán nem pozitív. Szemben azonban a földrajzi vagy nyelvi adottságokkal, ezekről az ország jelenlegi vezetői és (egyes) polgárai nagyon is tehetnek, éppúgy, ahogy A légy botrányáról. A világ civilizált országaiban most már tényleg ciki magyarnak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése