Anyák feloldozás nélkül

 ***SPOILER***

Amikor egy doku az ismertető szerint olyan anyákról szól, akik megölték a gyereküket, valószínűleg minden nézőnek van valamiféle prekoncepciója, hogy miért tették. Talán sokaknak az első gondolata, hogy pszichésen súlyosan sérült emberekről van szó, hiszen "az anyai ösztön" megakadályozza, hogy "normális nő" ilyet tegyen. Bennem az is felmerült, hogy nem kívánt csecsemők megöléséről lesz szó, esetleg olyan helyzetekről, amikor halálos beteg vagy maradandó fogyatékossága miatt folyamatosan szenvedő gyerekét segíti át az anya kegyeletből a másvilágra; esetleg olyan nőkről, akikre túlzottan nagy terhet ró az anyaság, egy ponton elszakad a cérna és olyasmit tesznek, ami szándékukon kívül gyermekük halálát okozza.

A film azonban nem ilyen történeteket dolgoz fel (bár egyes elemeik megjelennek). A megölt vagy megölni akart gyerekek már nem csecsemők, egészségesek, az anya nincs látványosan megzakkanva, szereti a gyerekeit, a gyermekgyilkosságot pedig előre eltervezte. És a gyerekek megölésével egy időben az anya magát is megpróbálja megölni, bár előfordul, hogy őt még sikerül megmenteni (ugye eleve értelemszerűen a gyereket öli meg előbb, plusz egy felnőtt szervezet tovább tud küzdeni pl. a begyógyszerezés hatásai ellen). A túlélő anyák jellemzően később is megkísérelnek öngyilkosságot, és ez gyakran eredménnyel jár; egy nyilatkozó ügyvédnő, aki gyerekeiket megölt nőket szokott védeni, azt mondja, _egyetlen_védence_sem_ maradt életben. (Mondjuk mások azért igen, a filmben is megszólal egy ilyen nő.) Vagyis a gyerekgyilkosság gyakorlatilag az öngyilkosság része: az anya annyira egynek érzi magát a gyerekeivel, hogy el se tudja képzelni, hogy nélküle folytassák az életüket, illetve úgy véli, ez kizárólag szenvedést okozna nekik, mivel pedig saját maga számára nem lát kiutat, közös halált tervez maguknak.

A fentiek mellett közös pont a filmben megjelenített történetekben, hogy az anya minden esetben bántalmazás vagy incesztus túlélője, és nagyon gyakran a bántalmazója továbbra is jelen van az életében, ami folyamatos fenyegetettséget és pszichés problémákat okoz. Amikor azonban hivatalos szervekhez fordul, nem kap segítséget. "Tulajdonképpen rendes ember" - mondja a bántalmazóra a rendőr, akihez az anya a zaklató követés miatt fordult, egy másik szereplőt pedig a pszichiátriáról "szuicid tendenciák" diagnózissal bocsátanak el anélkül, hogy akár gyógyszert, akár terápiát elrendelnének neki (és ezek a történetek Franciaországban és Belgiumban játszódnak - bele se merek gondolni, a magyar rendőrség és egészségügy hogy kezelheti az ilyen helyzeteket). Szerintem beszédes, hogy az egyetlen olyan szereplő, aki végül elállt gyerekei megölésétől és "csak" saját magát gyógyszerezte be, ezután megfelelő segítséget kapott, és ennek köszönhetően gyerekeivel együtt megérte a film elkészítését. Ők az élő példák arra, hogy a megfelelő mentálhigiénés ellátás és gyermekvédelmi rendszer életeket ment.

Napjainkban egész Magyarország a gyermekotthonokban történő gyermekbántalmazásokon van felháborodva. Természetesen ez valóban borzalmas, és nagyon fontos, hogy szó essen róla. Ez a doku azonban rámutat, milyen sok gyerek és anya életét követeli a családon belüli erőszak - és nemcsak azokra az esetekre kell gondolni, amikor a bántalmazó maga a gyermekgyilkos. "Amikor egy férfi megöli a gyerekét, az az általa elkövetett erőszaknak a folytatása; amikor egy nő öli meg a gyerekét, az az általa elszenvedett erőszaknak a folytatása" - foglalja össze a filmben említett amerikai tanulmány. Nemcsak a gyermekotthonokban vagy bántalmazó apával felnövő gyerekek vannak veszélyben, hanem azok is, akiknek szerető édesanyja - a társadalmi tabuk és a megfelelő segítség hiánya miatt - nem tudta feldolgozni az őt ért bántalmazást.

Mi lesz veled, Roosi, a klímakatasztrófa fenyegetésében?

 

Valószínű, hogy sokan szerettünk volna környezettudatos szülőket, akiknek nem nekünk kell elmagyaráznunk a szelektív hulladékgyűjtést és azt, hogy igen, a szalonna és a szafaládé is húsnak minősül. Roosi története megmutatja az ellenkező végletet. Anyja ugyanis lelkes környezetvédő, és a lány gyerekkorát egy zöld kommunában tölti. Erre később traumaként hivatkozik, bár nagyon sok részletet nem tudunk meg, eltekintve attól, hogy szülei veszekedtek, nem voltak megfelelőek a higiéniai körülmények, illetve az otthoni oktatás se volt kielégítő (egy jelenetből kiderül, hogy az akkor harmadikos Roosi nem ismeri a nagy M betűt). Később a kommuna szétesik, de Roosi és édesanyja viszonya nem sokat javul. Valahányszor a lány bármilyen távlati tervekkel rukkol elő, az anya közli, hogy ez teljesen felesleges, mert úgyis mindjárt itt a klímakatasztrófa, ezért semmi olyat nem érdemes tanulni, ami nem közvetlenül a fizikai túlélést segíti. Egy ponton bevallja: jobban örülne, ha Roosi gazdálkodó lenne vagy mobilvécéket üzemeltetne fesztiválokon, mint hogy egy neves egyetemen tanuljon. (Azóta is töröm a fejem, hogy a klímakatasztrófa után miféle fesztiválokon kell majd mobilvécéket üzemeltetni.) A dolog iróniája persze az, hogy Roosi szintén a környezettudatosság jegyében választ pályát, kifejezetten az a célja, hogy rendszerszinten foglalkozzon a klímaválsággal - azonban bármit is csinál, az az anyjának sose elég jó. És persze ilyet is láttunk már (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2014/08/ruzs-repter-satobbi.html), és a klímaválságra való hivatkozást részben ürügynek érzem, hogy az anya folyamatosan kritizálhassa a lányát, illetve indokolja saját "mindmeghalunk" mentalitását.

A klímaváltozás persze valós, és fontos felkészíteni a következő nemzedékeket, hogy a miénknél esetleg kevésbé kényelmes életük lesz, illetve az ő érdekükben is törekedni a kevésbé környezetkárosító gyakorlatokra. Vannak azonban ennél extrémebb reakciók is, például ha valaki kifejezetten a közelgő klímakatasztrófa miatt nem vállal gyereket (https://www.glamour.hu/g-eletstilus/tudatos-gyermektelenseg/tyeklhj) vagy, mint Roosi édesanyja, egyáltalán nem hajlandó a jövőre tervezni. Ezt Roosi elutasításnak éli meg, és tulajdonképpen örülhetünk, hogy elég önálló és nem sikerül őt eltántorítani továbbtanulási terveitől. A helyzet az, hogy nem tudhatjuk, mikor következik be a klímakatasztrófa, ugyanis ezt a mi hatáskörünkön kívül eső tényezők is befolyásolják (pl. a vulkáni tevékenység). Könnyen lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra történik majd az összeomlás, hanem fokozatosan, akár évtizedek alatt, akkor pedig nem indokolt, hogy megfosszuk gyerekeinket a jövőjük tervezésétől. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt a világvége-mentalitás és a fejünket homokba dugva folytatott környezetkárosító gyakorlatok között, hogy se a bolygót, se a gyerekeinket ne tegyük jobban tönkre, mint muszáj.

The Swinging Christies 1, avagy miért nem mondta magát feministának Agatha Christie?

 

Részben azért született ez a bejegyzés, mert akartam egy kis reklámot csinálni ennek a klassz kis podcastnak, amiben két Christie-szakértő mélyrehatóan, de szórakoztatóan elemzi az írónő 60-as években készült műveit, mégpedig nem könyvenként, ahogy általában szokás, hanem témákra felfűzve. Másrészt azért, mert az első adásban felmerül egy téma - az, hogy feminista volt-e Agatha Christie - amihez van pár gondolatom; nem azért, mintha jobban ismerném a munkásságát, mint Mark és Gray (ez szerintem konkrétan lehetetlen), hanem mert más perspektívából nézem a helyzetet.

Szóval a szexuális forradalommal foglalkozó adásból kiderül, hogy Agatha Christie meglepően elfogadónak bizonyult olyan témákkal szemben, mint az abortusz, a házasságon kívüli szex vagy éppen a melegség; emellett számos erős nőalak szerepel a regényeiben, beleértve női nyomozókat is (őket már említettem ebben a bejegyzésben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/08/cormoran-strike-sorozat-avagy-feminista.html). Ugyanakkor maga Agatha határozottan kijelentette, hogy ő nem feminista. Ezt a látszólagos ellentmondást Mark és Gray azzal magyarázzák, hogy Agatha számára a feminizmus a tüntetéseket, melltartóégetést és hasonlókat jelentette, amikben, akkor már 70+ évesen, nyilván nem vett részt. Illetve Mark felveti azt a megoldást is, hogy Agatha hazudott - ez elfogadható magyarázat, na de miért tette volna?

Az egyik elképzelésem az, hogy akkoriban még a gendertudomány épp csak születőben volt. Bár íródtak fontos elemzések a nők helyzetéről (mint a Betty Friedan-féle Feminine Mystique, amelynek magyar félrefordított címe A nőiesség kultusza), még nem volt bevett gyakorlat irodalmi műveket aszerint vizsgálni, hogy hogyan jelennek meg bennük a nők vagy az LMBTQ+ emberek (nyilván ez a betűszó se létezett még). Ezért azt gondolom, az írókban se merült föl az, hogy feministának mondják magukat pusztán azért, ahogy a nemek viszonyát ábrázolják. Mára persze fordult a kocka: olyan szerzők is hevesen bizonygatják a feminizmusukat, akiknek a műveiben ez semmilyen módon nem látható (példaként ismét lásd a fent idézett bejegyzést).

Mármint a nyugati országokban, mert Magyarországon a "feminista" még mindig leginkább szitokszó. És nem tartom lehetetlennek, hogy így volt a 60-as évek Angliájában is, és többek között ezért tiltakozott Agatha Christie nagyon hevesen a címke ellen. Mark és Gray talán el se tudják képzelni, milyen stigmával járhat feministának lenni, hiszen jóval később születtek és nem az orbáni Magyarországon élnek (nem is kívánnám nekik). Talán olvastak a témában, de az nem ugyanaz, mint a saját bőrödön érezni. Nem tartom kizártnak, hogy Agatha népszerűségének és bevételének nagyon nem tett volna jót, ha közösséget vállal az utcán harsogva tüntető nőkkel. Nem hibáztatom, amiért nem tette - cserébe viszont a regényeiben olyan nőalakokat alkotott, akik nemzedékek számára jelentettek példaképet, és teljesen új perspektívát hozott be például az idős, férjezetlen nők megítélésébe. A tetteiben feminista volt, és ez a lényeg.

A bakancslista-mentalitás

 

Azt hiszem, minden fordító álma egy olyan kifejezést megalkotni, amely nemcsak a konkrét fordítással kapcsolatban, hanem általában is a hétköznapi nyelvhasználat részévé válik. Azon felül, hogy a "bakancslista" szó zseniális kreálmány, azért is kerülhetett be az amúgy szintén zseniális filmből a mindennapokba, mert egy létező és egyre terjedő jelenséget ír le. Vannak, akik tényleges listát írnak, másoknak csak a fejében vannak meg azok a dolgok, amiket haláluk előtt még mindenképpen meg akarnak tenni. És persze a különféle szolgáltatók rögtön rárepültek a dologra, és "bakancslistás"-ként hirdetnek különböző utazásokat és tevékenységeket, hogy gyorsan felvegyék azokat a bakancslistájukra olyanok is, akiknek korábban ez eszébe se jutott.

Persze mindig is voltak az embereknek tervei, sőt voltak társadalmi elvárások is arra vonatkozóan, miket kell az embernek élete folyamán megtenni: egy igazhitű muszlim köteles életében legalább egyszer elzarándokolni Mekkába, egy spanyol kereszténynek ajánlott ugyanezt tenni Santiago de Compostelába, a jómódú angol fiatalembereknek pedig a 18-19. században illett elmenni egy "grand tour"-ra, amelynek során végigjárták Európa történelmi városait. Nyilván a velszi bányászok vagy a skót birkapásztorok nem is álmodhattak ilyesmiről, ahogy ma is vannak olyanok, akiknek a nagy álma nem egy óceáni hajóút vagy egy siklóernyőzés, hanem az, hogy be tudják fizetni a villanyszámlát. Azonban a "nyugati" államokban egyre szélesebb az a réteg, amelynek nem kell küszködnie a mindennapi megélhetésért, van pénze utazni és szórakozni, és elgondolkozhat azon, mi mindent szeretne életében látni és kipróbálni. De hát mi ezzel a baj?

Egy komoly különbség a zarándokok, az utazgató brit arisztokraták és a mai átlagember között, hogy az utóbbinak ritkán van elég ideje és pénze mindazokat a bakancslistás dolgokat megcsinálni, amelyeket a prospektusok és reklámok szerint semmiképp sem szabad kihagynia (mondjuk pénze a zarándokoknak se feltétlenül van/volt, de nekik sokan kínáltak ingyen szállást és ételt, ami mondjuk egy hobbiból utazónak ritkábban opció és nem is biztos, hogy elégedett lenne a minőséggel). A legtöbb középosztálybeli ember szabadideje véges, maximum munka után, hétvégenként és évente 1-2 hétig tudja azt csinálni, amit akar. Így bizony sokan dilemmába kerülnek: vagy ki kell húzniuk dolgokat a listáról, vagy megpróbálni összesűríteni őket minél kevesebb időbe. Ráadásul az átlagembereknek a pénze is korlátozott, így gyakran csak úgy jutnak el álmaik országába, ha olcsó szállást választanak, vagy akár megpróbálnak önkéntes munka fejében ingyen szálláshoz jutni. Csak azzal nem számolnak, hogy mondjuk Korzika tök más élmény, ha a parti luxusszállodában napozol, mint ha reggeltől estig gesztenyét szedsz egy ültetvényen a hegyekben, így végül nagy csalódással térnek haza, hiszen valójában nem is a hely volt a fontos a számukra, hanem a luxusélmény, amit a prospektusokban láttak.

Ami az időt illeti, nyilván minél kevesebb időt tudunk valamire szánni, annál kevésbé fogjuk megismerni és élvezni. Kajánul röhögünk az amerikaiakon és japánokon, akik egy hét alatt próbálják bejárni egész Európát, de a mi szervezett társasutazásaink se sokkal jobbak: 1-2 órát sétálunk egy városban, aztán irány a busz és megyünk tovább, folyamatosan rohanunk és nincs lehetőségünk arra, hogy a számunkra érdekes dolgokat megkeressük.  Az utazás elvileg szélesíti a látókört – de csak akkor, ha időt és energiát fektetünk az adott hely megismerésébe. Ha az utazás azon a szinten marad, hogy "jé, de érdekes az a muffin alakú szikla!" vagy "juj, ilyen lila plüss Eiffel-tornyot mindenképpen vennünk kell!", akkor kevesebbet ér, mint egy promóciós doku; akkor van valóban értelme elutazni egy országba, ha ezek a látnivalók arra ösztönöznek, hogy idegenvezetőtől, tanösvény-táblákról vagy akár az internetről utánanézzünk, hogyan is zajlott a muffin alakú sziklát kialakító vulkáni tevékenység, vagy milyen történelmi kontextusban és milyen céllal épült az Eiffel-torony. Az utazás csodálatos eszköz arra, hogy megismerjük világunkat és annak összefüggéseit, de ehhez a pénzen kívül nyitottság és idő is szükséges.

A bakancslista alapján utazni azonban nemcsak felszínes, hanem olykor veszélyes is. Az előző bejegyzésemben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/11/oriashullam-es-empatia.html) már szót ejtettem azokról a turistákról, akik "most vagy soha" hozzáállással kockázatos dolgokat művelnek, mondjuk bemennek a viharosan hullámzó tengerbe vagy elindulnak olyan turistautakon, amelyek valamilyen oknál fogva nem biztonságosak. (Ennek alváltozata az "ugyan már, mit nekem nehezen járható, voltam már én a Rám-szakadékban!" mentalitás, amikor valakiben nem tudatosul, hogy egy magashegység vagy egy vulkáni szigeten levő partszakasz egészen más terepviszonyokat jelent, mint a magyar középhegységek.) Tenerifén minden évben összesítik, hány életet követelt a tenger, és ezeknek a többsége turista – érthető módon, hiszen a helybéli maximum elhalasztja a strandolást jövő hétre, ha túl nagyok a hullámok, viszont az egy hétig nyaraló látogatónak nincs meg ez a lehetősége. Biztos vagyok benne, hogy a különböző extrém sportok halálos áldozatai között is bőven vannak olyanok, akik megfelelő  felkészültség nélkül próbálkoztak, hiszen ez csak egy elem volt a hosszú bakancslistájukon.

Aztán meg persze nagyon nehéz úgy eltalálni a bakancslista hosszát, hogy egész hátralevő életünkre elég tevékenységet tartalmazzon, hiszen senki se tudhatja, meddig fog élni és milyen fizikai/mentális állapotban. Ha valaki túl komolyan veszi a bakancslistát, lehet, hogy folyamatosan szorongani fog, hogy sikerül-e eljutnia Machu Picchuba, vagy hetvenévesen keserű megbánással tapasztalja, hogy már nem engedik versenyautó-tesztvezetésre a megromlott látása miatt. Ha viszont túl rövid a bakancslistánk, vajon mit csinálunk utána – írunk egy másikat, vagy üressé válik az életünk? Annak idején Géher Istvánt, Magyarország legnagyobb Faulkner-szakértőjét megkérdezték, miért nem ír egy átfogó könyvet Faulknerről. A tanár úr azt felelte: megálmodta, hogy ha ez a könyv valaha elkészül, ő rögtön meg fog halni, mert bevégezte élete munkáját, ezért ez a könyv sosem fog megíródni. Persze később a tanár úr ennek ellenére meghalt, de azért látjuk a logikát.

Persze nem baj az, ha valakinek vannak tervei a jövőre nézve, csak fontos, hogy ne ragaszkodjon hozzájuk túlságosan. Elképzelhető, hogy valamiről le kell mondanunk idő vagy pénz hiányában vagy egyéb korlátozások miatt (pl. a filmben mert kiderül, hogy oroszlánra vadászni tulajdonképpen tilos – emiatt nem teszek be spoiler alertet, mert tájékozott néző már az elején sejtheti). Ugyanakkor az a mentalitás, hogy csak a bakancslistánkon szereplő helyekre próbálunk eljutni, egy csomó élménytől foszt meg bennünket; kb. olyan, mintha bemennénk a szupermarketbe, de csak azokat a termékeket vennénk meg, amelyeket az akciós brosúrában reklámoznak. Ha csak az álmaimban szereplő helyekre lettem volna hajlandó elmenni, sose jutottam volna el például Rigába vagy Lyonba, mert ezekről nem sokat tudtam korábban, de aztán adódott egy lehetőség és megragadtam, és nagyon nem bántam meg. Azt gondolom, ezzel a fajta nyitott mentalitással sokkal értékesebb élményeket nyerhetünk, mint ha mereven ragaszkodunk a bakancslistánkhoz.

Óriáshullám és empátia

 https://nepszava.hu/3300797_tenerife-oriashullam-halal

Amikor ez a hír megjelent (nálunk persze hamarabb, mint a Népszavában), a tenerifei magyar csoportokban háromféle magatartás fordult elő. Az egyik természetesen a sajnálkozás, hogy micsoda tragédia. A másik (erre szerencsére kevés példa volt és az adminok gyorsan törölték is) a "nem baj, legalább kevesebben leszünk a szigeten". A harmadik pedig a magyaroknál szokásos "minekmentoda", ami szerint a hülye turisták a hibásak, amiért nem vigyáztak magukra.

Természetesen ilyen baleseteknél az áldozatnak is van felelőssége, de azért két dolgot nem árt fejben tartani. Az egyik a körülmények, amiket az egyik helyszín esetében én történetesen viszonylag jól ismerek, mert gyakran járok a Playa del Muelle öbölbe Puerto de la Cruzban. Ez eredetileg halászkikötő volt, most is szoktak itt horgonyozni és kikötni kisebb hajók, de most már inkább horgászásra és fürdésre használják. Hivatalosan nem minősül strandnak, ezért nem mindig szokott kint lenni a piros zászló olyankor se, ha erősen hullámzik a tenger. Ráadásul a móló olyan mértékben védi az öblöt, hogy a kinti hullámok bent nem is érződnek; erre hoztam egy illusztrációt tavaly decemberből:

A piros zászló egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy a parton/mólón sétálni sem szabad, sok partszakaszon ez teljesen biztonságos olyankor is, ha a tenger erősen hullámzik. Ez a móló viszonylag magasra van építve, nagyon ritka, hogy átcsapnának rajta a hullámok. Ha fennáll ez a veszély, akkor magát a mólót is le kellett volna zárni, szóval igazuk van azoknak, akik az önkormányzatot is felelőssé teszik a történtekért.

A másik dolog, hogy ha az a célunk egy ilyen poszttal/kommenttel, hogy óvatosságra intsük a turistákat, akkor érdemes nem szimplán lehülyézni őket (főleg azok esetében lehet ez kontraproduktív, akik a turizmusból élnek, de hát nem vagyok én marketinges), hanem megpróbálni megérteni, miért csinálták, amit csináltak. Egyrészt nyilván sok embernek nincs tapasztalata az óceánnal; ha sose járt még tengernél, vagy maximum az Adrián, nem tudhatja, mi mennyire veszélyes. Sokszor a helybéliek se tartják be a biztonsági előírásokat (tömegével látok túracsoportokat veszélyesség miatt lezárt útszakaszokon, és ezek többnyire helyiek), sőt biztatják az idelátogatót, hogy nem olyan veszélyes az a hely, mint amilyennek látszik. Másrészt a helybéli könnyen mondja, hogy ne ilyenkor fürödj/sétálj a parton, hanem máskor, ő itt van egész évben, a turista pedig csak egy hétig, és tarthat attól, hogy ha most nem tud fürödni az óceánban, soha életében nem lesz már esélye. Persze ez a bakancslista-mentalitás (amelyet nyilván sokan üzleti érdekekből táplálnak az emberekben) szintén megérne egy misét, de én most inkább azzal a gyakorlati kérdéssel foglalkoznék, hogy lehet mégis meggyőzni az ilyen látogatót, hogy vigyázzon a saját biztonságára.

Annak idején a HIV-prevenciós képzésen tanultuk, hogy ha csak azt mondjuk a népeknek, hogy húzzanak óvszert, az önmagában nem feltétlenül hatásos. Ugyanis a delikvensnek különböző okai lehetnek, hogy eddig miért nem védekezett, és a tudatlanság messze nem a leggyakoribb. Érdemes tehát beszélgetni vele arról, mik ezek (pl. "félek, hogy a párom bizalmatlannak tartana, ha megkérném, hogy először gumival csináljuk"/"egész életemben az óceán mellé vágytam, most végre itt vagyok, megszakadna a szívem, ha nem mehetnék le a vízhez"). Ezután jelezzük, hogy megértjük, mit érez, de nekünk fontos a biztonsága, ezért ajánlanánk alternatívát ("tudom, hogy fél a párja elvesztésétől, de nyilván ő is tisztában van vele, hogy egy új kapcsolatban a bizalom kulcsa a másik megismerése; mi lenne, ha elmennének együtt szűrésre, mintegy szimbólumaként, hogy őszinte kommunikációra alapozzák a kapcsolatot?" / "értem, hogy fontos neked az óceán, de nem akarom, hogy veszélybe kerülj emiatt; mondok pár klassz kilátót, ahonnét csodaszép, sziklás partokat láthatsz biztonságos magasságból"). A HIV-prevencióban működik ez a fajta empatikus hozzáállás, meggyőződésem szerint a biztonsági előírások betartását illetően is működne.

Sikeres tanító-e a polip?

 

***SPOILER***

Craig, a film ember főszereplője a végén azt mondja: annyiból megkönnyebbülés volt, amikor vége szakadt a polippal való barátságának (na annyira azért nem fogok spoilerezni, hogy elmondjam, hogyan), hogy érzelmileg túl intenzív volt. Szinte megszállottnak érezte magát, éjjel-nappal a polipra gondolt, érzelmileg felfokozott állapotban élt. Ő mintha örült volna, hogy ennek vége, és az élete visszaállt a normális kerékvágásba, engem azonban ez elszomorított. Adva van egy ember, aki végre intenzív kapcsolatba kerül a természettel, de egy évvel később fellélegzik, hogy de jó, hogy csak ennyi volt? Tényleg képtelenek vagyunk olyan módon kötődni a természethez, hogy az nemcsak ökológiailag, hanem érzelmileg is fenntartható legyen?

Persze számos tényező belejátszik abba, hogy Craig polip iránti érzelmei ennyire hevesek voltak. Alapból egy egzisztenciális válság közepén jutott eszébe újra elkezdeni búvárkodni - márpedig krízisben az ember sérülékenyebb, és jobban az érzelmei uralják. Életének ebben a szakaszában baromi magányos is lehetett, az legalábbis kiderül, hogy a családjától eltávolodott. Mivel épp besokallt a munkájától is,  nem nagyon volt más, ami lefoglalná. Egy állattal szoros érzelmi kapcsolatba kerülni eleve nagyon felvillanyozó dolog, de ráadásul az ő történetük előtt nem tudunk hasonló polip-ember barátságokról (amitől persze még lehettek), így az érzéseit az is felerősíthette, hogy különlegesnek érezhette magát. Végül pedig, már viszonylag a film elején elhangzik, hogy a polipok rövid ideig (alig több mint egy évig) élnek. Craig tehát folyamatosan tudatában volt, hogy kevés idejük van együtt, és emiatt ezt az időt intenzívebben élte meg, mint azok, akik egy hosszabb életű állattal – például kutyával, macskával – alakítanak ki érzelmi kötődést. Mindezzel csak azt akarom mondani: az, hogy Craig ennyire erős, szinte szerelemszerű szenvedéllyel (amely azonban – egyes internetes vádakkal szemben – szerintem nem szexuális töltetű) élte meg ezt a kapcsolatot, az Craigről szól, nem az ember-állat barátságok természetéről. (A "barátság" szót használom, noha – mint sokan rámutattak – ez nem egyenrangú kapcsolat, de ilyesmi barátságokban is előfordul.)

Egy állattal megélt kapcsolódás euforikus élmény, különösen, ha olyan intelligens állatról van szó, mint a polip. (Én is megéltem egyébként hasonlót, bár mivel ez akváriumban történt, a fizikai érintkezést meggátolta az üveg; mégis olyan erősen éreztem a kapcsolódást a poliphoz, hogy sírva fakadtam. Az alábbi videó valószínűleg nem adja vissza eléggé az élményt, de azért beteszem. És hasonló élmény számomra macskákkal, kutyákkal vagy akár gyíkokkal kommunikálni is.) Meg lehet élni ezt olyan intenzíven, mint Craig, egyetlen állathoz való kötődésként; bár Craig utána alapított egy környezetvédő szervezetet, ez mintha sokkal inkább a polippal való barátsága emlékének szólna, mint annak, hogy nyitottá vált volna általában az állatokhoz való kapcsolódásra, például a film végén a fia ujjai között tekergő kis polip nem vált ki belőle olyan érzelmeket, mint annak idején poliptanítója. A fiához mondjuk megtanult kapcsolódni, és tekinthetjük úgy, hogy ezt a poliptól tanulta, ahogy pl. autista gyerekeknek gyakran a segítő állatukhoz való kötődés segít az emberekkel is kapcsolatokat kiépíteni. De a természethez – és akár annak egyes elemeihez: növényekhez, állatokhoz, vagy akár az élettelen természet elemeihez – nemcsak fellángolásszerűen,  kríziskezelésként lehet kötődni, hanem magától értetődően, a mindennapok részeként is. Talán  ezt próbálná poliptanítója megtanítani Craignek, de viszonylag kevés sikerrel. Hozzátenném, ez nem a polip hibája.

Ez jó volt, Aníbal!

 https://www.festivalperiplo.com/autor_a/anibal-bueno/

Ön országos hírű antropológus és fotós, aki számos utazást tett Afrikában, Ázsiában és Óceániában. Meghívást kap egy kisvárosi könyvfesztiválra, hogy beszéljen a munkásságáról. Mit tesz Ön?

a. Bonyolult szakszavakkal, komplikált körmondatokban elvont elméleteket ad elő, amelyeknek a közönség nagy része a felét sem érti, időnként bedobva egy-egy neves kolléga nevét.

b. Közérthetően, közvetlenül mesél az Ön által megismert kultúrákról, különlegességeiket kontextusba helyezve, hogy a közönség ne egzotikumnak kezelje őket, hanem a társadalmak sokféleségére adott példáknak.

Puerto de la Cruz éves könyvfesztiválján Aníbal Bueno (akinek az X-profilképét tettem be ide) természetesen a b. opciót választotta. A közönség reakcióiból lemérhettük, hogy sikerrel járt: még a minden előadáson ott levő kötözködő bácsi se talált az előadásában semmit, amibe beleköthetett volna.

A tudományt igenis elő lehet adni közérthetően: Aníbal Bueno mellett példa erre (más területről) Sir David Attenborough, Jane Goodall vagy éppen Stephen Hawking. És igen hasznos, ha egy tudományterületen vannak ilyen emberek, ugyanis a laikus közönségnek hasznára válhat, ha nyitottabbá válik más kultúrákra, megérti a környezetszennyezés káros hatásait, vagy épp a fizika működését. Hasonlóképpen nagy szükség lenne olyan tudósokra, akik közérthetően elmagyarázzák, hogy a szexuális irányultságra és a nemi identitásra (és persze sok minden másra) vonatkozó kategóriák az emberi gondolkodás termékei, és valójában ezek a dolgok éppolyan sokszínűek, mint az Aníbal Bueno által bemutatott kultúrák. Sajnos azonban a queerelméletre jellemző, hogy rendkívül bonyolultan fogalmaz, és véletlenül sem törekszik közérthetőségre. Nem tudom, ezt az okozza-e, hogy ezek a szerzők így próbálják saját tudományos értéküket bizonygatni, vagy hogy a szakterület úttörője, a zsenialitása ellenére olvashatatlan Judith Butler nyomdokaiba kívánnak lépni. Viszont ennek nemcsak az az eredménye, hogy még az LMBT+ közösségben is sokan nincsenek tisztában a queer szó jelentésével, hanem sokan még előítéleteket is táplálnak a queerelmélet művelőivel és ennek hatására magával a queerséggel kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy Butler és a többiek sokkal járultak hozzá a nemek és a szexualitás elméleti megértéséhez, de sajnos ahhoz is, hogy ezt a megközelítést a tudományos körökön kívül (is) sokan elutasítják.

A queerelméletnek is szüksége volna pár Aníbal Buenóra.