Balomania, avagy újra a giccsről és a "magas művészetről"

 

A brazil nagyvárosok szegénynegyedeiben a férfiak különös hobbit űznek: színes hőlégballonokat készítenek és röptetnek fel az égbe, míg mások a leesett hőlégballonokat "levadásszák", sőt újrahasznosítják. A hagyomány állítólag vallási eredetű, de aztán szélesebb körben elterjedt, amióta pedig betiltották, "bandákba" szerveződött (többnyire) férfiak űzik titokban, folyamatosan menekülve a rendőrség elől. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a maszkulinitás elemévé emelkedett az, hogy valaki hosszú éveken át papírcsíkokat ragaszt egybe, hogy a képen láthatóhoz hasonló mintákat létrehozzon. Ezek az emberek végtelenül szorgalmasak, hiszen kereső munkájuk mellett (ami fontos, hiszen a léggömbözés drága mulatság) napi több órát töltenek léggömbkészítéssel, csapatmunkában. A csapatok között barátságos versengés folyik, nyilván mindenki fel akar vágni a maga léggömbjével, ugyanakkor segítenek egymásnak, ahol tudnak. És az, hogy a film rendezőnőjét is befogadták a közösség teljes értékű tagjaként, mutatja azt is, hogy ez a fajta maszkulinitás nem is annyira exkluzív, mint mondjuk az angol férfikluboké.

E rövid genderelemzés után leginkább arról szeretnék beszélni, ami felmerül kérdésként a filmben is: művészet-e a hőlégballonozás? A megkérdezett gyerekek egyöntetűen vallják, hogy igen, mivel a léggömbök szépek, és alkotóik önmagukat fejezik ki rajtuk keresztül. A törvényhozók és a rendőrség persze nem ezt gondolja. Az egyszerű nép alkotásait inkább giccsnek, mint műalkotásnak szoktuk tekinteni - kivéve persze azt a fajta "népművészetet", amelyet a 19. században a nacionalizmus fedezett fel magának mint az adott "nemzet lelkének" kifejeződését, és emelt piedesztálra. Ebből az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy míg a Miska kancsó művészi alkotásnak számít, a latin-amerikai népi kultúra színességét festményeibe beemelő Frida Kahlo képei a magas művészet ünnepelt alkotásai, az ugyanezen motívumokat felhasználó léggömbök giccsnek számítanak.

Korábban már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html), hogy a művészet és a giccs közötti határvonal gyakran ideológiai alapon, mesterségesen lett meghúzva. Ugyanilyen mesterséges a határvonal a múzeumokban bemutatott "hagyományos népművészet" és a ma is élő, alkotásokat létrehozó népi gyakorlatok, mint a brazil hőlégballonok vagy az egyes spanyol városok utcáit vallási ünnepeken beborító virág- és homokfestmények között.

Ezek az alkotások persze színesebbek és könnyebben értelmezhetők, mint a kortárs festészet sok alkotása (bár Frida Kahlo pont egy jó ellenpélda). De micsoda elitizmus már úgy hozzáállni, hogy csak az minősül igazi művészetnek, ami nehezen megfejthető, gondolkodást és műveltséget igényel. Amely kritériumot egyébként az elmúlt korok művészetével szemben nem hozzuk fel elvárásként (ld. a fenti bejegyzésemben emlegetett köztéri lovasszobrokat). Pavarotti áriáit sem feltétlenül elemezgeti hosszasan mindenki, aki elmegy a koncertre - de amikor az egyik hőlégballon egy Pavarottit ábrázoló zászlót húz maga után, az már nem műalkotás. (Megjegyzem, a magyar népművészet alkotásain a 19. században betyárok, a 20. század végén meg a Viszkis voltak az egyik visszatérő motívum, ehhez képest a Pavarotti-motívum - amit azzal indokolnak, hogy "mert hát mindenki szereti az operát" - elég sokat elmond a két kultúra közötti különbségről.) A Pavarottit ábrázoló hőlégballon szerintem gyönyörűen mutatja, hogy nincs olyan szigorú határ a művészet fajtái között, mint sokan gondolni szeretnék: amit valaki önkifejezésként, alkotási céllal létrehozott mások élvezetére, az ugyanúgy művészet, akkor is, ha nekünk személy szerint nem tetszik. De lehet, hogy ha az elitizmusunkat levetjük, beismerjük, hogy a szívünk mélyén minket is megszólít egy kicsit. A Balomania léggömbjei engem mindenképpen.

(A film nov. 24-ig látható az online Verzió fesztiválon, a kép ennek a honlapjáról van.)

Szabó T. Anna: Zsoltárszimfónia

 ***SPOILER***

Szabó T. Anna az általam ismert legérzékenyebb, legtudatosabb feminista novellaírónő Magyarországon. Ez a novellája egy nagyon nagy tabutémát boncolgat, és azért is írok róla, hogy kicsit láthatóbbá tegyem, mert az elmúlt évek pedofilbotrányai kapcsán előkerülhet ez az érv, elsősorban az elkövetők részéről. Hogy tudniillik az áldozat saját maga is akarta.

Ezen a ponton egyrészt hivatkoznék Perintfalvi Rita könyvére (Amire nincs bocsánat), aki nagyon szépen kifejti azt a hatalmi egyenlőtlenséget, amely egy egyházi személy és a nyájába tartozó emberek között fennáll, és ami miatt egy ilyen viszony soha nem lehet egyenrangú. Egy papnak nem lehet nemet mondani, a kevésbé tapasztalt hívő akár bűnnek is gondolhatja a nemet mondást, főleg, ha a pap is ezt sugallja. A novella hősnője azonban valóban szerelmes a papba. Beszélhetünk akkor erőszakról?

Szerintem igen. Egyrészt nagyon jól látjuk, hogy a pap iránti szerelem a kislány számára menekülés szomorú Hamupipőke-életéből, amelybe csak a pap vezette kóruspróbák hoznak némi változatosságot. Másrészt elég egyértelmű a novellából, hogy a papba pont az elérhetetlensége miatt szeretett bele, ahogy más tinédzserek K-Pop zenekarok énekeseiért rajonganak. Ez biztonságos módja a szerelem megélésének, hiszen feltételezi, hogy a pap - a köztük levő hatalmi különbség és a cölibátusi fogadalom miatt - úgysem fog semmit csinálni. A kislány szerelmes volt a papba, még szexuális élvezetet is megélt ennek kapcsán, de nem állt szándékában ezt a pappal együtt megélni.

A novella végén a pap levelet ír a lánynak, amiben kvázi őt teszi felelőssé a történtekért, őt vádolja, amiért "elcsábította". Ez az erőszaktevők klasszikus hárítása. Valójában akármennyire szerelmes volt is a kislány, a papnak tartania kellett volna a határokat, egyrészt mert ezt fogadta meg annak idején, másrészt mert ha egy kicsit belegondol a kettőjük közötti hatalmi különbségbe, akkor nem él vissza a helyzetével. Szóval mindig gyanakodjunk, amikor az erőszakkal vádolt személy azt mondja, hogy a másik is akarta. Nem tudhatjuk, mit akart a másik pontosan, ő meg a saját privilegizált helyzetéből pláne nem.

(A novella a képen látható kötetben van.)

Etiópiában készült

 

***SPOILER***

A kínaiak nagy ipartelepet építettek egy etióp kisvárosban, és már tervezik a másodikat. Csakhogy a leendő gyárak területén egy falu földjei terülnek el, amelynek lakosai addig nem engedik az építkezés megkezdését, míg kártérítést nem kapnak elvett birtokaikért. A kínaiak értetlenül állnak a dolog előtt, hiszen – mint a városi önkormányzattal való tárgyalásukból kiderül – ők már megfizették a kártérítést. De akkor hol a pénz?

A magyar nézőnek valószínűleg ez a rejtély nem okoz akkora fejtörést, mint a kínai befektetőknek, ahogy az is kínosan ismerős, ahogy a polgármester felvázolja nagyratörő álmait egy csodálatos pihenőparkról lovaglóösvényekkel, gyeppel és mesterséges tóval (ez különösen hasznos felhasználása a vízforrásoknak egy olyan régióban, ahol a gazdák kétségbeesetten imádkoznak esőért). És azon sem lepődünk meg nagyon, hogy a film végéig sem a csodapark, sem az ipari komplexum nem épül meg, a polgármester viszont már rég valahol máshol folytatja csak önmaga számára áldásos tevékenységét. A Budapesten soha meg nem épült Fudan Egyetem története mutatja, hogy a sztereotípiákkal ellentétben nem az afrikaiak a korrupció igazi nagymesterei.

A kínaiaknak persze gazdaságilag és politikailag is előnyt jelent, ha megvethetik a lábukat Afrikában, és ugyanez igaz az Európai Unióra is. Ám előfordulhat, hogy eljön az a pont, amikor elegük lesz a korrupcióból, úgy vélik, hogy ez nem éri meg, és keresnek egy másik várost vagy országot, ahol tisztábban mennek a dolgok. Persze jelenleg az EU egyetlen országa sem enged meg olyan léptékű kínai beruházásokat, mint Magyarország, mivel ezt eleve uniós szabályok tiltják. Ám amint egy másik ország rájön, hogy ha Orbán büntetlenül megszegheti a szabályozást, akkor ők is, simán lehet, hogy a kínaiak egy kevésbé korrupt és támogatóbb környezet reményében oda helyezik át tevékenységüket. Az, hogy mi lesz a magyar gazdaságból a kínai tőke nélkül, egy érdekes kérdés, de lekörözhet még minket Etiópia, ha nagyon igyekszik.

(Ha valaki a spoilereim ellenére is megnézné a filmet, a Verzió Fesztiválon megteheti.)

A Loafers és Alana Portero rossz szokásai

 

Mielőtt megnéztem volna a Loafers című dokut, úgy gondoltam, Írország első melegbárjának története maximum helyi kuriózumnak tekinthető. A film nézése során azonban megfogott a bár alapítójának és tulajdonosának, Derricknek a személye. A most már persze idős és szakállas férfi őszintesége, tudatossága és sziporkázó humora viszi el a filmet igazából.

Azután nemrég olvastam Alana S. Portero: La mala costumbre (A rossz szokás) című, vélhetően önéletrajzi ihletésű könyvét, amely egy transz lány öntudatra ébredéséről szól az ezredforduló környéki Madridban. Ebben a folyamatban meghatározó pillanat, amikor 14 évesen a barátjával először megy el egy meleg kávézóba. Antonio, a tulajdonos nemhogy nem dobja ki az egyértelműen kiskorú vendégeket, de támogatólag beszélget velük, mesél saját queer választott családjáról, sőt rövid HIV-prevenciót is tart. Noha a főszereplő nem coming outol transzként, Antonio automatikusan "kislánynak" szólítja, ami nemcsak tökéletesen működő gaydarra utal, hanem az első alkalom, amikor valaki magától értetődően nőnek tekinti a narrátort.

Azon kaptam magam, hogy Antoniót olyannak képzeltem el, mint Derrick a filmből (a szakállas változatban, hiszen a régi külsejéről csak fotókat láthatunk). Akár valós személyről mintázta Antoniót Alana Portero, akár nem, Derrick esete bizonyítja, hogy a melegbárok tulajdonosai rendkívül fontos szerepet játszottak a közösség életében. Eleve létrehozni egy olyan teret, ahol mindenki biztonságban önmaga lehet, nagyon fontos lépés, de ezek a pultosok gyakran kifejezetten felkarolják a hozzájuk betévedő fiatal, útkereső LMBTQ+ embereket, és bevezetik őket a szubkultúrába, amelybe amúgy sokkal nehezebb lenne bekerülniük.

Ma, az internet korában azt gondolnánk, hogy ez a funkció kevésbé fontos, és való igaz, hogy a mai útkereső fiatalok többsége valószínűleg egy netes kereséssel indul el az LMBTQ+ közösség felé. De ez nem mindig szerencsés. Előfordul, hogy csalók karjaiba futnak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/svindlerek-grindren.html), máskor jóakaratú emberektől kapnak rossz tanácsokat, mint egy általam ismert transz lány, akinek egy transz youtuber azt tanácsolta: ugyan, nyomjon csak annyi hormont, amennyit akar, nem kell ezeknek betartani a használati utasítását. (De be kell, és komoly bajod eshet, ha nem teszed.) Persze a netes csoportokban is vannak olyan emberek, akik önjelöltként támogatják az újonnan érkezőket és egyengetik az útjukat. Ugyanakkor a netes LMBTQ+ közösségek nem mindenki számára elérhetők, sok az emberekben a gyanakvás is (tényleg egy jó szándékú meleg sráccal beszélgetnek, vagy Novák Előd kamuprofiljával?). Plusz azt gondolom, személyesen találkozni egy meleg emberrel és látni, hogy nem depressziós, nem elmebeteg és nemcsak anonim módon hajlandó beszélni a szexuális irányultságáról, önmagában egy iszonyatosan fontos pozitív üzenet. Az internet korában is szükség van a Derrickekre és az Antoniókra.

(A Loafers című dokut az idei LIFT-en láthatjátok majd.)

Az álturul álölyv, avagy a szélsőjobboldali nacionalizmus abszurdumai nemcsak viccesek

 https://telex.hu/belfold/2024/10/23/mi-hazank-56-megemlekezes-olyv-turul-solymasz-hegyvidek-xii-kerulet?fbclid=IwY2xjawGGs_pleHRuA2FlbQIxMQABHZdltGbVdsRvaT4S2iIVC6qpgp0hL3J3mOBIjhndO4ZnSRaqtXx2UOOYuw_aem_txLGA2_0Vllo7tL36ZfxYA

(kép: wikiwand)

A fél ország azon röhög, hogy a Mi Hazánk október 23-i megemlékezésén a turult megjelenítő "sólyom" (valójában szalagos álölyv) nem tartotta magát a forgatókönyvhöz. Ami szerintem amúgy szerencse, mert azért amint az óriás turulszobor fölött az ősmagyarok hatalmas totemállata helyett egy kisméretű ragadozómadár köröz, az malőr nélkül is elég röhejes lett volna. Egyébként meg a turul pontos fajáról vitatkoznak a tudósok (ha egyáltalán volt pontos faja, és nem általánosságban a nagyméretű ragadozó madarakat jelenítette meg - a természeti népek nem taxonómia szerint állnak hozzá az élővilághoz), de egész biztosan nem szalagos álölyv volt, az ugyanis Dél-Amerikában honos. Gondolom, Novák Elődék úgy álltak hozzá, hogy ha ez a jószág ölyvnek is ál, akkor jó lesz álturulnak.

Ezen a poénon túllépve azonban volt a ceremóniának egy szerintem sokkal gázosabb eleme, mégpedig az ágyúlövés. Ami nemcsak azért problémás, mert állatos programon eleve nem riogatjuk ilyesmivel négylábú vagy szárnyas barátainkat, kész csoda, hogy szegény álölyv épségben megúszta. De az ágyú ráadásul a kerületi önkormányzatot vette célba, ami akkor is nagyon gáz, ha nem találta el és nem is állt szándékában eltalálni. Novák Előd megint úgy viselkedik, mint az a gyerek, aki folyton rossz fát tesz a tűzre, és nézi, meddig feszítheti a húrt, míg meg nem büntetik. A szivárványzászló-lopkodásait megúszta, már azt se kellett volna, de ez komolyabb ügy. Mert tök más dolog csúnyákat mondani az önkormányzatra, esetleg közterekre festett graffitivel fejezni ki a véleményünket, és más ágyúval célbavenni egy épületet. Különösen 56 évfordulóján.

Persze vágom, hogy Novák Előd az (eredeti) pesti srácok utódjának képzeli magát, egyfajta forradalmárnak, aki fellázad a "liberális diktatúra" ellen. Ha ezt netán olvassa, elmesélném neki, többek között mit nem tettek volna az 56-os forradalmárok:

- nem erősködtek volna, hogy egy rosszul elhelyezett turullal meggyalázzák a fasizmus áldozatainak emlékét

- nem látványos ceremóniákat hajtottak volna érdemi tettek helyett, és

- nem veszélyeztettek volna állatokat (és potenciálisan embereket - akár az ágyúlövés, akár egy összezavarodott ragadozó madár okozhatott volna személyi sérülést) egy szimbolikus aktus kedvéért.

What to do about globalized oligarchs, avagy nem(csak) a pénz mozgatja a világot

 ***SPOILER*** (bár nem tudom, készült-e felvétel az előadásról)

Marlies Glasius a nemzetközi oligarchákat kutatja, ezen belül is kiemelt figyelmet szentel az oroszországiaknak. Ugye az ukrán háború kapcsán számos szankciót hoztak ezek ellen az oligarchák ellen abban a reményben, hogy így rájönnek, nem áll érdekükben folytatni a háborút, erről meggyőzik Putyint és minden rendben lesz. Csakhogy Marlies szerint ezek a szankciók elég sok sebből véreznek. Például elég ritka, hogy egy adott oligarcha ellen minden ország azonos szankciókat vet be, tehát ha valakinek például több országban is van villája, kiválasztja azt, ahol semmiben sem korlátozzák, és odaköltözik. Ha valahová nem engedik be orosz útlevéllel, elővesz egy másikat 2-3 útlevele közül. Az oligarchák vagyonát sehol nem kobozzák el, legföljebb befagyasztják, ami nem mindig minősül érdemi szankciónak, értesültünk például egy olyan esetről, amikor egy oligarcha simán tovább lakhatott a befagyasztott kastélyában. Ha pedig el kell azt hagynia, abban sincs mindig köszönet, hiszen akkor a "befogadó" (bár ez esetben kevésbé befogadó) országnak kell fenntartania az ingatlant vagy yachtot, míg tulajdonosa ismét el nem foglalhatja.

Marlies szerint azonban egy másik fontos oka is van, amiért az oligarchák elleni szankciók maximum szimbolikus gesztusnak jók, de a háborút nem fogják leállítani. Ugyanis ha az oligarchákon múlna, már rég béke lenne Ukrajnában. A gazdaságnak nem tesz jót a háború (kivéve egy-két ágazatot, mint a fegyvergyártás), és számos orosz oligarcha maga is visszafogottan ugyan, de kritizálja Putyint miatta. Putyin azonban nem foglalkozik ezzel. Van neki elég hatalma oligarchák nélkül is, és láthatóan nem foglalkoztatja, hogy anyagilag hasznos-e Oroszországnak a háború. Egy nacionalista vezetés számára nem a pénz a legfontosabb, hanem a hatalom, még akkor is, ha ez anyagi és szellemi elszegényedést von maga után az országban (erre jó példa volt a CEU kiűzetése Magyarországról: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html). Nyilván a háború és a gazdasági visszaesés a szegényebb rétegeket sújtja jobban, de egy igazi hataloméhes diktátor akkor sem adja fel nagyratörő terveit, ha esetleg neki magának is hátránya származik belőlük.

Épp ezért vagyok némileg szkeptikus, amikor a Nyitottak Vagyunk és más szervezetek azt hangsúlyozzák: az országnak gazdaságilag is jót tenne, ha megszűnne a politikai homofóbia. Ez ugyanis igaz, viszont az Orbán-kormánynak nem számít. Ők a hatalmat akarják megtartani, és ennek legjobb módja, ha ellenségeket kreálnak, akikkel szemben, állítják, csak ők tudják megvédeni az ország népét. Az LMBT+ emberek túl kézenfekvő ellenség ahhoz, hogy holmi gazdasági haszon érdekében abbahagyják a vegzálásukat.

A Mi Hazánk plakátleragasztó akciója, avagy mi a gond az idealizálással

 https://telex.hu/belfold/2024/09/23/arc-kiallitas-plakatrongalas-mi-hazank-mozgalom

A Mi Hazánk Mozgalom ahhoz képest, hogy magát az erkölcs képviselőjeként állítja be, meglepően sűrűn szegi meg a törvényt. Novák Előd zászlólopási akciói után most az ARC plakátkiállítás egyik plakátját ragasztgatták le. Ilyen volt:

és ilyen lett:

Mint néhány facebookos kommentelő rámutatott, a Mi Hazánk akciója ironikus módon megerősítette a plakát eredeti üzenetét, a mű címe ugyanis: "Anya vagy, ne panaszkodj!" Az is megfigyelhető, hogy míg az eredeti plakáton jellemzően átlagos hétköznapi, akár testi problémák (kialvatlanság, mindig piszkos ruha stb.) szerepelnek, ezekkel a Mi Hazánk csak idealizált szólamokat ("ajándék", "jövő") tud szembeállítani (tehát nincs köztük olyasmi, hogy "de jó, nagyobb lett a mellem!", ami ellenpontja lehetne az eredeti plakáton szereplő panaszoknak). Amivel ismét csak ráerősítenek a plakát üzenetére, hiszen ezek a szólamok körülvesznek minket a közbeszédben, és a gyereket vállalók közül biztos sokan azonosulnak is legalább néhányukkal. Vagyis két malomban őrölnek, és ha valaki a leragasztott változat mellett az eredetit is látta, az pontosan tisztában lesz az idealizáló szólamok ürességével - mint ez a cikkre kommentelő anyák történeteiből ki is derül.

De mi is a gond az idealizálással? Hiszen sokan ábrándozunk egy ideális világról, és ehhez a tévéből és az Instagramról is bőven kapunk muníciót. És sokan szeretnének úgy élni, hogy megvalósítják mások álmait. Csakhogy senki élete nem tökéletes, a legboldogabb anya is érzi néha kialvatlannak és fáradtnak magát. Ha viszont azt az üzenetet kapja, hogy ez nincs rendben, és kifelé tökéletesen boldognak kell látszania, abba sokkal inkább belerokkanhat, mint a gyerek körüli teendőkbe. Arról, hogy a színlelés milyen mentális teherhez és pszichés betegségekhez vezethet, bőven tanúskodnak a drogossá váló sztárok történetei, vagy a rejtőzködő LMBT+ emberek pszichés egészségével foglalkozó szakirodalom. Vagyis ha a közbeszéd idealizálja az anyaságot, és ezért az anyák nem beszélhetnek a dolog negatív oldaláról, akkor egy csomó gyerek pszichés problémákkal küzdő anya mellett fog felnőni. Ennek a következményeiről kérdezzük meg nyugodtan a pszichológusokat, Freud bácsival kezdve.

Persze az eredeti plakáton felsorolt panaszok egy részére megoldás lehet, ha van egy vagy több személy, akire az anya segítségként támaszkodhat, hogy néha ő is kipihenhesse magát. Korábban is írtam itt a blogon arról (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), hogy a gyereknevelést egy vagy akár két emberre rátestálni irreálisan nagy feladat, és igazából vagy olyan közösségekre vagy olyan ellátórendszerre lenne szükség, ami a teher egy részét leveszi az anya/szülők válláról. Ez azonban csak akkor jöhet létre, ha lehet beszélni a problémákról. Ráadásul az anyaság idealizálása akkor is közbelép, ha amúgy az anya mellett lenne, aki átveszi a feladatok egy részét. Nemrég beszélgettem egy fiatal nővel, akinek a férje - amikor épp nem dolgozik - nagyon szívesen vigyáz a kisfiukra, sőt biztatja is feleségét, hogy ilyenkor pihenje ki magát, menjen el feltöltődni, szórakozni. A feleség azonban inkább arra használja ezt az időt, hogy elvégezze az összes házimunkát, hogy az idő többi részében csak a gyerekkel foglalkozhasson, mint egy jó anyának illik. Annyira internalizálta az anyákkal szembeni elvárásokat, hogy akkor is teljesítenie akarja őket, ha amúgy senki más nem várja el tőle. És közben öngyilkossági gondolatokkal küzd.

Dúró Dóra állítása szerint az eredeti plakát "családellenes", mert potenciálisan eltántoríthatja a fiatalokat a gyerekvállalástól. Csakhogy, mint fent kifejtettem, pont nem családellenesség az, ha beszélünk a gyerekvállalás árnyoldalairól. Egyrészt akkor lehet megoldásokat találni, hogy könnyebb legyen a családoknak, másrészt maga a panaszkodás is segíthet kiadni a feszültséget (ezt szerintem mindenki tudja, akinek volt valaha idős, sok betegségben szenvedő szomszédasszonya). Az viszont, ha nem készítjük fel a fiatalokat a gyerekvállalás valóságára, ezért a gyerekük pszichés problémákkal küzdő szülők mellett vagy esetleg intézetben nő fel, már tekinthető családellenesnek. Most ismét kiderült, hogy a nacionalisták számára csak az a fontos, hogy több gyerek szülessen, de az, hogy ezek a gyerekek milyen fizikai és pszichés környezetben nőnek fel, egyáltalán nem érdekli őket. Hát ennyit jelent nacionalista szemmel családbarátnak lenni.