Maria del Mar Rodriguez: La tuerta - a tenerifei önellátásról

 

Maria del Mar Rodriguez regénye a II. világháború után játszódik Tenerifén, és az egész könyvön végighúzódó téma az élelmiszerhiány. Aki nem kecskepásztor vagy csempészáru-kereskedő, az narancsfa leveléből főz teát, csontokból levest, és különlegesen szerencsés nap az, amikor a fél várost végigjárva sikerül egy darab tojást kapnia. Mint az író-olvasó találkozón kiderült, ebben az időszakban az európai országok gazdasági embargót hirdettek Spanyolországra mint továbbra is fasiszta országra, és mivel a szárazföldön sem volt elegendő ennivaló, a Kanári-szigetekre onnan sem érkezett élelem. 

Ma a Kanári-szigeteken elfogyasztott élelmiszer több mint 90%-a importból származik, amit egyre többen és többfajta okból kritizálnak. A tavasszal tartott tüntetések egyik követelése pont az önellátás volt. Ennek megvalósíthatósága azonban több szempontból is kérdéses. Egyfelől az említett regényből láttuk, hogy a megtermelt élelem még az 1940-es években sem volt elég a lakosságnak, pedig ekkoriban a teljes szigetcsoport területén kevesebben éltek (a wikipédián idézett José Miguel Alzola szerint mintegy 700 ezren), mint napjainkban csak Tenerifén. De még ha megálljt mondanának a bevándorlásnak (mint azt sokan követelik), és mondjuk valami csoda - vagy éghajlati, politikai stb. okok - folytán effektíve csökkenésnek indulna a lakosság száma, akkor sem valószínű, hogy élelmiszer szempontjából a sziget vagy a szigetcsoport önellátóvá válna. Ennek egyik oka az étkezési szokások: a kanariók átvettek egy csomó ételt a szárazföldi Spanyolországból, és például rengeteg disznóhúst és sajtot esznek, viszont marha- és sertéstenyésztés gyakorlatilag nincs a szigeten. Másrészt a jelenlegi mezőgazdaság nagy része monokultúrás, például banántermesztés, és ennek területe is jelentősen lecsökkent, ahogy a tengerparti városok terjeszkedtek. A harmadik ok pedig a klímaváltozás, aminek hatására a sziget déli részének csak igen kis százaléka alkalmas növénytermesztésre. Ezen a vidéken túrázva lépten-nyomon találunk elhagyott tanyákat, ahol annó vélhetően termesztettek valamit, de mára túl forró és száraz az éghajlat ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni.

Természetesen környezetvédelmi szempontból fontos lenne, hogy amennyire csak lehet, a helyben megtermelt élelmiszert fogyasszuk. Vannak ebbe az irányba tett lépések, például egy projektben a hegyi falvakban élő idős asszonyokat kérdezik meg, hogy annó milyen gabona- és burgonyafajtákat termesztettek, és igyekeznek ezeket visszahozni. Olykor felbukkannak olyan üzenetek, hogy az angol vagy egyiptomi import krumpli helyett inkább a helyit kéne venni, de olyan kampányokkal nem igazán találkozom, amelyek például a disznóhúsból és tehéntejből készült termékekről próbálják lebeszélni az embereket. De ha mindez megvalósulna, az ugyan egy lépés lenne a környezetbarátabb életmód felé, de nem szüntetné meg azt a helyzetet, hogy rá vagyunk szorulva az import élelmiszerre. Mint a "régen minden jobb volt" üzenetek nagy többsége, a "térjünk vissza az önellátáshoz" szlogen is leginkább a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik. Az ezt képviselőknek, akárcsak egyes magyar demagógoknak üzenem, hogy olvassanak történelmi regényeket, mielőtt múltbeli állapotokat akarnának visszaállítani.

Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek." (143. old.) A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Akik magukat zárják a Szobába

 

***SPOILER*** 

Talán sokan emlékeznek még erre a 2015-ös filmre egy nőről, akit egy férfi hét éven át fogva tart egy szobában, és ez alatt az idő alatt gyereke is születik. Végül sikerül megszöknie, és bár nehezére esik megszoknia a külvilágot (a fiának még inkább, hiszen ő sosem járt korábban a Szobán kívül), tud kihez fordulni segítségért. 

Ezzel szemben sok embertől hallom - különösen olyan kontextusban, hogy külföldön élő magyaroktól kérnek segítséget - hogy neki senki ismerőse sincs, aki segíthetne. Pedig ugye Magyarországon mindenki kötelezően járt iskolába, a legtöbb embernek élete során voltak szomszédai és munkatársai, hogy a rokonokról ne is szóljunk. Az internet és a közösségi média korában nem olyan bonyolult megkeresni ezeket az embereket és újra felvenni velük a kapcsolatot, ha esetleg azóta el is sodródtunk egymástól. És a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy minden magyarnak van olyan rokona, volt iskolatársa, volt kollégája, földije, egykori sporttársa stb., aki azóta külföldre költözött. Aki el akar menni Magyarországról, jobb, ha ezekkel veszi fel a kapcsolatot, akikben megbízhat és akik potenciálisan szintén megbízhat benne, mint hogy vadidegenektől kuncsorogjon segítségért (aminek veszélyeiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Elég sok országban jobb élni, mint Magyarországon, én biztos olyat választanék, ahol jártam már, és vannak ott ismerőseim, akikre támaszkodhatok.

Erre szokott jönni az a válasz, hogy de ő nem ismer senkit, akiben megbízhatna. A nagy számok törvénye alapján megint csak nem tartom valószínűnek, hogy valakit egész élete során kizárólag aljas, számító emberekkel hozott össze a sors, akik csak kihasználni és bántani tudják. Ha valaki mégis így gondolja, annak két oka lehet. Az egyik, hogy szerinte kivétel nélkül minden ember gonosz és ártani akar másoknak, vagy esetleg kifejezetten csak neki. Ez egy pszichiátriai probléma, ami terápiával és/vagy gyógyszeres kezeléssel megoldható (bár a kezelés sikerét nehezíti, hogy ezek az emberek jellemzően az orvosukban sem bíznak, így sokszor nem szedik be, amit az felírt nekik). A másik persze az, hogy emberünk maga bánt szemét módon mindenkivel maga körül, aztán most nagyon csodálkozik, amiért azok nem hajlandók segíteni neki.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy "aki hülye, haljon meg". Ha valaki tényleg olyan mértékben elszigetelődött, hogy nincs kihez fordulnia, akkor is vannak különböző szociális szolgáltatások, amelyek segíthetnek neki (az EU többi tagállamában sokkal inkább, mint Magyarországon). Csak rámutatnék arra, hogy az ilyen mértékű elszigetelődést az emberek többsége legalább részben saját magának köszönheti. Ráadásul, ha nem képes fenntartani azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket eddigi élete során a hazájában, az anyanyelvén gyakorlatilag készen kapott (az iskolában, munkahelyen, lakókörnyezetben), akkor nem nagy sikert jósolok annak, hogy új kapcsolatokat tudjon teremteni egy idegen országban, idegen nyelven, idegen kultúrában (ez alól potenciális kivételt jelenthetnek olyanok, akik az őket sújtó előítéletek miatt szigetelődtek el Magyarországon: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html - bár ők is kereshették volna a közösséget a velük hasonló helyzetben levőkkel). Ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a Szobából, előbb neki saját magának kell lépnie.

Hogyan nagytakarít Orbán Viktor?

 A miniszterelnök poloskás beszédekor még nem volt világos, milyen módon szeretné kitakarítani az ellenzéket. Halász János törvényjavaslatából kiderült: https://telex.hu/belfold/2025/05/14/torvenyjavaslat-kulfoldi-tamogatas-szuverenitasvedelmi-hivatal-szabalyozas

Abban a hitben voltam, hogy minden ismerősöm érti, mit jelent ez a gyakorlatban, de rájöttem, hogy nem, ezért most kifejtem. A "tavaszi nagytakarítás" gyakorlatilag a civil szervezetek megszüntetése, legalábbis a valódi civileké, akiket nem a kormány hozott létre azzal a céllal, hogy lenyúlja a különböző uniós támogatásokat. Ez is része annak, ahogy a FIDESZ próbálja újra felépíteni az államszocializmust (csak most az állam helyett az oligarchák kezében van minden, hogy kevésbé legyen macerás megtartani a pénzt a kormány esetleges bukása esetén). A fiatalabbaknak mondom, hogy az államszocializmusban tilos volt civil szervezeteket működtetni; az első magyar civil szervezet történetét megismerhetitek a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című nagyszerű dokumentumfilmből: https://port.hu/adatlap/film/tv/meleg-ferfiak-hideg-diktaturak-meleg-ferfiak-hideg-diktaturak/movie-166178

A kormány persze nem direktben tiltja be a civil szervezeteket, hiszen az egyrészt túl feltűnő lenne, másrészt az ő fent említett álcivileit is érintené. Ehelyett körkörös technikát alkalmaz. Azok a civil szervezetek, amelyek valódi munkát végeznek a hátrányos helyzetű csoportok segítésére vagy a jogállamiság védelmére, már régóta nem kapnak egy fillért sem az államtól, noha egyébként olyan feladatokat vállalnak át, amelyek az állam kötelességei közé tartoznának (jogsértések feltárása, szegénységben élők felzárkóztatása stb.). A magánadományozásnak eleve nincs nagy hagyománya Magyarországon, plusz az ilyen szervezetek támogatói jóval kisebb vagyonnal rendelkeznek, mint a NER-oligarchák. Mészáros Lőrinc adójának egy százalékából egész közösségi házakat lehetne építeni (ha olyan szervezetnek adná), az én egy százalékom maximum pár csomag írószerre lenne elég. Ráadásul kérdés, hogy külföldön élő magyarként az én adományom minek számítana; annak fényében, hogy közösségünk mekkora része vándorolt el az országból az elmúlt 15 évben, az LMBT+ szervezeteket támogató magánadományokból igen nagy összeg külföldről származik. A cégek közül is jellemzően a nemzetköziek támogatják a civilek tevékenységét. Vagyis a magyarországi civil szféra évtizedek óta szinte kizárólag külföldi forrásokból tartja fenn magát. Fokozottan igaz ez persze az LMBT+, a feminista vagy a jogállamiságot védeni próbáló szervezetekre. Ezért is nevesíti a törvényjavaslat a nemzeti szuverenitást veszélyeztető tevékenységek között azt, ha valaki negatív színben tünteti fel "az ország független, demokratikus jogállami jellegét" vagy "a házasság, a család és a biológiai nemek elsődlegességét" - magyarán, kritizálja a heteronormativitást vagy azt, hogy Magyarország mennyire felel meg a jogállamiság feltételeinek. Az ilyen renitenseket nemcsak ijesztgetik mindenfélével (például vezető tisztségviselőik vagyonvizsgálatával), hanem a külföldről kapott pénzt 25-szörösen kell visszafizetniük, ami még a legerősebb anyagi bázissal rendelkező magyar civil szervezetet is csődbe döntené. Ugyanaz a trükk, mint az örökbefogadásnál: nem mondjuk ki, hogy azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, viszont kikötjük a házasságot mint feltételt, és mivel egy azonos nemű pár Magyarországon nem köthet házasságot (és külföldön kötött házasságát sem ismerik el), eleve kiesnek a pixisből. Ezt hívják közvetett diszkriminációnak.

A Telex fent említett cikke Oroszországhoz hasonlítja a várható végeredményét annak, ha ez a törvényjavaslat jogerőre emelkedik. Engem azonban sokkal inkább emlékeztet az államszocializmusra. Azzal a különbséggel persze, hogy akkor legalább az állam próbált valamit tenni legalább egyes hátrányos helyzetű csoportok segítésére, míg a mostani vezetés nem hagy senkit az út szélén, mert az rossz fényt vetne rá, inkább belöki az árokba.

A civil szervezetek munkája nélkül Magyarország még kevésbé lenne élhető, mint amilyen most. Nem ők azok, akiket ki kéne takarítani innen. Ha Orbán Viktor és sleppje tavaszi nagytakarítást szeretne, vegyen példát a Cat Café ezen lakójáról, és kezdje a tisztogatást saját magán.

A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról? 

Áradás, avagy a pixeles macska rejtélye

 

Az Áradás igazi nemzetközi sikerfilm, amely egyben Lettország első Oscar-díját hozta (a lettek ettől annyira boldogok lettek, hogy a főszereplő cicának szobrot állítottak Rigában). A különböző netes oldalakon is sokan cserélnek véleményt a filmről. A sztori, a szereplők és az üzenet a legtöbb nézőnek szimpatikus, viszont sokan kritizálják, hogy az állatok furán darabosak, "pixelesek".

Mielőtt láttam volna a filmet, ezekre a kommentekre azt reagáltam: az Áradást minimális költségvetésből, egy picike stúdióban, ingyenes szoftver használatával hozták létre, nem lehet tőle túl sokat várni. Miután azonban megnéztem, rájöttem, hogy nem ez volt az ok. Hiszen a tájak, a hátterek döbbenetes hitelességgel vannak megrajzolva, szinte életre kelnek. Ha az alkotók ilyen élethűen ábrázolták a helyszíneket, nem okozhatott volna gondot ugyanígy megrajzolni az állatokat is. Vagyis tudatos döntésről van szó.

A filmtörténetet végigkíséri a hitelesség kontra stilizáltság témaköre. A legelső némafilmek olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyeknél a hang egyébként se fontos (például A vonat érkezése vagy A kisbaba reggelije) - ekkor még maga a mozgókép is nagy szám volt. Amint azonban megjelent az igény, hogy a filmek történeteket meséljenek el, nem lehetett nem észrevenni a hang hiányát mint nehezítő tényezőt. Mivel ilyen módon a film nem lehetett 100%-ban élethű, kialakult egy stilizált nyelvezete, felirattáblákkal és eltúlzott gesztusokkal. Az igazán kreatív alkotók pedig erre alapozva megalkottak egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott antiutópisztikus (Fritz Lang) vagy éppen meseszerű (Georges Méliès) saját világot. Azután jött a hangosfilm, és ismét a realisztikus ábrázolásmód került előtérbe.

A rajzfilmnél ugyanez a folyamat napjainkban játszódik le, hiszen a fejlett szoftverekkel a valóságra a megszólalásig hasonlító képek rajzolhatók. A stilizált Hannah-Barbera és Disney produkciókhoz szokott nézők ugyanúgy rácsodálkoznak ezekre az élethű rajzokra, mint annak idején az első hangosfilmekre. Elég élethűnek lenni, nem kell érdekes vagy elgondolkodtató történetet elmesélni. És ahogy utolsóként a film ezen műfaja is valósághűvé vált, úgy kezdenek elszokni az emberek attól, hogy a valóságtól való elrugaszkodás a művészi kifejezés eszköze is lehet, és kritikussá válnak mindennel szemben, ami nem eléggé élethű, legyenek azok Kolodko Mihály nagyfejű miniszobrai (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html) vagy az Áradás pixeles macskája. Pedig szerintem a macska pont azért pixeles, hogy végig tudatában legyünk: egy művészi alkotást látunk, amelynek nem az a célja, hogy a való világ tökéletes illúzióját nyújtsa. Így kevésbé fog az foglalkoztatni minket, hogy milyen gyönyörűen van megrajzolva a film, hanem a mondanivalójára fókuszálunk. És mindeközben egy kicsit talán visszatérünk a művészet egy olyan értelmezéséhez, amely nem a tökéletesen valósághű ábrázolást tekintette a legfontosabb értéknek.