Óriáshullám és empátia

 https://nepszava.hu/3300797_tenerife-oriashullam-halal

Amikor ez a hír megjelent (nálunk persze hamarabb, mint a Népszavában), a tenerifei magyar csoportokban háromféle magatartás fordult elő. Az egyik természetesen a sajnálkozás, hogy micsoda tragédia. A másik (erre szerencsére kevés példa volt és az adminok gyorsan törölték is) a "nem baj, legalább kevesebben leszünk a szigeten". A harmadik pedig a magyaroknál szokásos "minekmentoda", ami szerint a hülye turisták a hibásak, amiért nem vigyáztak magukra.

Természetesen ilyen baleseteknél az áldozatnak is van felelőssége, de azért két dolgot nem árt fejben tartani. Az egyik a körülmények, amiket az egyik helyszín esetében én történetesen viszonylag jól ismerek, mert gyakran járok a Playa del Muelle öbölbe Puerto de la Cruzban. Ez eredetileg halászkikötő volt, most is szoktak itt horgonyozni és kikötni kisebb hajók, de most már inkább horgászásra és fürdésre használják. Hivatalosan nem minősül strandnak, ezért nem mindig szokott kint lenni a piros zászló olyankor se, ha erősen hullámzik a tenger. Ráadásul a móló olyan mértékben védi az öblöt, hogy a kinti hullámok bent nem is érződnek; erre hoztam egy illusztrációt tavaly decemberből:

A piros zászló egyébként nem feltétlenül jelenti azt, hogy a parton/mólón sétálni sem szabad, sok partszakaszon ez teljesen biztonságos olyankor is, ha a tenger erősen hullámzik. Ez a móló viszonylag magasra van építve, nagyon ritka, hogy átcsapnának rajta a hullámok. Ha fennáll ez a veszély, akkor magát a mólót is le kellett volna zárni, szóval igazuk van azoknak, akik az önkormányzatot is felelőssé teszik a történtekért.

A másik dolog, hogy ha az a célunk egy ilyen poszttal/kommenttel, hogy óvatosságra intsük a turistákat, akkor érdemes nem szimplán lehülyézni őket (főleg azok esetében lehet ez kontraproduktív, akik a turizmusból élnek, de hát nem vagyok én marketinges), hanem megpróbálni megérteni, miért csinálták, amit csináltak. Egyrészt nyilván sok embernek nincs tapasztalata az óceánnal; ha sose járt még tengernél, vagy maximum az Adrián, nem tudhatja, mi mennyire veszélyes. Sokszor a helybéliek se tartják be a biztonsági előírásokat (tömegével látok túracsoportokat veszélyesség miatt lezárt útszakaszokon, és ezek többnyire helyiek), sőt biztatják az idelátogatót, hogy nem olyan veszélyes az a hely, mint amilyennek látszik. Másrészt a helybéli könnyen mondja, hogy ne ilyenkor fürödj/sétálj a parton, hanem máskor, ő itt van egész évben, a turista pedig csak egy hétig, és tarthat attól, hogy ha most nem tud fürödni az óceánban, soha életében nem lesz már esélye. Persze ez a bakancslista-mentalitás (amelyet nyilván sokan üzleti érdekekből táplálnak az emberekben) szintén megérne egy misét, de én most inkább azzal a gyakorlati kérdéssel foglalkoznék, hogy lehet mégis meggyőzni az ilyen látogatót, hogy vigyázzon a saját biztonságára.

Annak idején a HIV-prevenciós képzésen tanultuk, hogy ha csak azt mondjuk a népeknek, hogy húzzanak óvszert, az önmagában nem feltétlenül hatásos. Ugyanis a delikvensnek különböző okai lehetnek, hogy eddig miért nem védekezett, és a tudatlanság messze nem a leggyakoribb. Érdemes tehát beszélgetni vele arról, mik ezek (pl. "félek, hogy a párom bizalmatlannak tartana, ha megkérném, hogy először gumival csináljuk"/"egész életemben az óceán mellé vágytam, most végre itt vagyok, megszakadna a szívem, ha nem mehetnék le a vízhez"). Ezután jelezzük, hogy megértjük, mit érez, de nekünk fontos a biztonsága, ezért ajánlanánk alternatívát ("tudom, hogy fél a párja elvesztésétől, de nyilván ő is tisztában van vele, hogy egy új kapcsolatban a bizalom kulcsa a másik megismerése; mi lenne, ha elmennének együtt szűrésre, mintegy szimbólumaként, hogy őszinte kommunikációra alapozzák a kapcsolatot?" / "értem, hogy fontos neked az óceán, de nem akarom, hogy veszélybe kerülj emiatt; mondok pár klassz kilátót, ahonnét csodaszép, sziklás partokat láthatsz biztonságos magasságból"). A HIV-prevencióban működik ez a fajta empatikus hozzáállás, meggyőződésem szerint a biztonsági előírások betartását illetően is működne.

Sikeres tanító-e a polip?

 

***SPOILER***

Craig, a film ember főszereplője a végén azt mondja: annyiból megkönnyebbülés volt, amikor vége szakadt a polippal való barátságának (na annyira azért nem fogok spoilerezni, hogy elmondjam, hogyan), hogy érzelmileg túl intenzív volt. Szinte megszállottnak érezte magát, éjjel-nappal a polipra gondolt, érzelmileg felfokozott állapotban élt. Ő mintha örült volna, hogy ennek vége, és az élete visszaállt a normális kerékvágásba, engem azonban ez elszomorított. Adva van egy ember, aki végre intenzív kapcsolatba kerül a természettel, de egy évvel később fellélegzik, hogy de jó, hogy csak ennyi volt? Tényleg képtelenek vagyunk olyan módon kötődni a természethez, hogy az nemcsak ökológiailag, hanem érzelmileg is fenntartható legyen?

Persze számos tényező belejátszik abba, hogy Craig polip iránti érzelmei ennyire hevesek voltak. Alapból egy egzisztenciális válság közepén jutott eszébe újra elkezdeni búvárkodni - márpedig krízisben az ember sérülékenyebb, és jobban az érzelmei uralják. Életének ebben a szakaszában baromi magányos is lehetett, az legalábbis kiderül, hogy a családjától eltávolodott. Mivel épp besokallt a munkájától is,  nem nagyon volt más, ami lefoglalná. Egy állattal szoros érzelmi kapcsolatba kerülni eleve nagyon felvillanyozó dolog, de ráadásul az ő történetük előtt nem tudunk hasonló polip-ember barátságokról (amitől persze még lehettek), így az érzéseit az is felerősíthette, hogy különlegesnek érezhette magát. Végül pedig, már viszonylag a film elején elhangzik, hogy a polipok rövid ideig (alig több mint egy évig) élnek. Craig tehát folyamatosan tudatában volt, hogy kevés idejük van együtt, és emiatt ezt az időt intenzívebben élte meg, mint azok, akik egy hosszabb életű állattal – például kutyával, macskával – alakítanak ki érzelmi kötődést. Mindezzel csak azt akarom mondani: az, hogy Craig ennyire erős, szinte szerelemszerű szenvedéllyel (amely azonban – egyes internetes vádakkal szemben – szerintem nem szexuális töltetű) élte meg ezt a kapcsolatot, az Craigről szól, nem az ember-állat barátságok természetéről. (A "barátság" szót használom, noha – mint sokan rámutattak – ez nem egyenrangú kapcsolat, de ilyesmi barátságokban is előfordul.)

Egy állattal megélt kapcsolódás euforikus élmény, különösen, ha olyan intelligens állatról van szó, mint a polip. (Én is megéltem egyébként hasonlót, bár mivel ez akváriumban történt, a fizikai érintkezést meggátolta az üveg; mégis olyan erősen éreztem a kapcsolódást a poliphoz, hogy sírva fakadtam. Az alábbi videó valószínűleg nem adja vissza eléggé az élményt, de azért beteszem. És hasonló élmény számomra macskákkal, kutyákkal vagy akár gyíkokkal kommunikálni is.) Meg lehet élni ezt olyan intenzíven, mint Craig, egyetlen állathoz való kötődésként; bár Craig utána alapított egy környezetvédő szervezetet, ez mintha sokkal inkább a polippal való barátsága emlékének szólna, mint annak, hogy nyitottá vált volna általában az állatokhoz való kapcsolódásra, például a film végén a fia ujjai között tekergő kis polip nem vált ki belőle olyan érzelmeket, mint annak idején poliptanítója. A fiához mondjuk megtanult kapcsolódni, és tekinthetjük úgy, hogy ezt a poliptól tanulta, ahogy pl. autista gyerekeknek gyakran a segítő állatukhoz való kötődés segít az emberekkel is kapcsolatokat kiépíteni. De a természethez – és akár annak egyes elemeihez: növényekhez, állatokhoz, vagy akár az élettelen természet elemeihez – nemcsak fellángolásszerűen,  kríziskezelésként lehet kötődni, hanem magától értetődően, a mindennapok részeként is. Talán  ezt próbálná poliptanítója megtanítani Craignek, de viszonylag kevés sikerrel. Hozzátenném, ez nem a polip hibája.

Ez jó volt, Aníbal!

 https://www.festivalperiplo.com/autor_a/anibal-bueno/

Ön országos hírű antropológus és fotós, aki számos utazást tett Afrikában, Ázsiában és Óceániában. Meghívást kap egy kisvárosi könyvfesztiválra, hogy beszéljen a munkásságáról. Mit tesz Ön?

a. Bonyolult szakszavakkal, komplikált körmondatokban elvont elméleteket ad elő, amelyeknek a közönség nagy része a felét sem érti, időnként bedobva egy-egy neves kolléga nevét.

b. Közérthetően, közvetlenül mesél az Ön által megismert kultúrákról, különlegességeiket kontextusba helyezve, hogy a közönség ne egzotikumnak kezelje őket, hanem a társadalmak sokféleségére adott példáknak.

Puerto de la Cruz éves könyvfesztiválján Aníbal Bueno (akinek az X-profilképét tettem be ide) természetesen a b. opciót választotta. A közönség reakcióiból lemérhettük, hogy sikerrel járt: még a minden előadáson ott levő kötözködő bácsi se talált az előadásában semmit, amibe beleköthetett volna.

A tudományt igenis elő lehet adni közérthetően: Aníbal Bueno mellett példa erre (más területről) Sir David Attenborough, Jane Goodall vagy éppen Stephen Hawking. És igen hasznos, ha egy tudományterületen vannak ilyen emberek, ugyanis a laikus közönségnek hasznára válhat, ha nyitottabbá válik más kultúrákra, megérti a környezetszennyezés káros hatásait, vagy épp a fizika működését. Hasonlóképpen nagy szükség lenne olyan tudósokra, akik közérthetően elmagyarázzák, hogy a szexuális irányultságra és a nemi identitásra (és persze sok minden másra) vonatkozó kategóriák az emberi gondolkodás termékei, és valójában ezek a dolgok éppolyan sokszínűek, mint az Aníbal Bueno által bemutatott kultúrák. Sajnos azonban a queerelméletre jellemző, hogy rendkívül bonyolultan fogalmaz, és véletlenül sem törekszik közérthetőségre. Nem tudom, ezt az okozza-e, hogy ezek a szerzők így próbálják saját tudományos értéküket bizonygatni, vagy hogy a szakterület úttörője, a zsenialitása ellenére olvashatatlan Judith Butler nyomdokaiba kívánnak lépni. Viszont ennek nemcsak az az eredménye, hogy még az LMBT+ közösségben is sokan nincsenek tisztában a queer szó jelentésével, hanem sokan még előítéleteket is táplálnak a queerelmélet művelőivel és ennek hatására magával a queerséggel kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy Butler és a többiek sokkal járultak hozzá a nemek és a szexualitás elméleti megértéséhez, de sajnos ahhoz is, hogy ezt a megközelítést a tudományos körökön kívül (is) sokan elutasítják.

A queerelméletnek is szüksége volna pár Aníbal Buenóra.

Halhatatlanok, avagy hogyan (nem) lesz fesztiválból forradalom

 

A film elején egy pillanatig azt hittem, tévedés történt, és a Fesztiválországot látom. Egy homokos folyóparton fiatalok sátoroznak, kézműveskednek, akrobaták és rapperek szórakoztatják őket, néhány nagyobb sátorban jogászok, diákszövetkezetek vagy éppen mozi van. Azonban ez nem a Sziget Fesztivál, hanem a bagdadi Tahrir Strand, ahonnét a 2019-es iraki forradalom elindult. A forradalmat persze hamar leverték, de amit látunk belőle, az tökre 56-os feeling, és a kezdőnapját egy feltételezett jövőbeni demokratikus Irakban valószínűleg nemzeti ünneppé teszik majd.

Tegnap, '56 évfordulóján Budapesten is hatalmas tömeg vonult fel a kormány ellen - ismét. Ám sem ez, sem korábban a pride vagy a hídfoglalások nem vezettek konkrét forradalomhoz. Kialakult az a mintázat, hogy az emberek összegyűlnek, FIDESZ-ellenes jelszavakat harsognak, majd mindenki szépen hazamegy. A tüntetések, akárcsak a fesztiválok (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/09/hogyan-lett-magyarorszag-fesztivalorszag.html), arra jók, hogy a résztvevők kieresszék a gőzt, és utána egy kicsit jobban viseljék a diktatúra mindennapjait, amelyeket csak túlélni próbálnak, nem megváltoztatni.

Persze '56 és az iraki forradalom is úgy kezdődött, hogy a hatalom a békés tüntetőkre lövetett. Orbánéknak eszük ágába sincs lövetni a tüntetőkre, hiszen az sértené az EU alapjogait, és nemzetközi botrányhoz vezetne. Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy abban az országban, ahol az ellenzékiek körében totális pánikot keltett a pride-on bevetni tervezett arcfelismerő szoftver, a tüntetők olyan halálmegvető bátorsággal néznének szembe az erőszakkal, mint a film ikonikus jelenetében a golyózáporban vonuló szaxofonos (akinek a képét a film honlapjáról másoltam). Talán túl puha a diktatúra, talán túl kényelmes az EU-ban élni, de érzésem szerint Magyarországon nem lesz egyhamar valódi forradalom.

Nőkért podcast a feminista és az LMBTQ+ mozgalomról, avagy hol éltek ti tulajdonképpen?

 

https://www.youtube.com/watch?v=Vs07wEAuZJQ

A podcastban (amelynek a csoportképét a Nőkért Egyesület Facebook-oldaláról vettem) a résztvevők igen alaposan körüljárják az összes olyan témát, amelyek a feminista és az LMBTQ+ mozgalom között súrlódási pontok szoktak lenni - a nyugati országokban. Ezek egy része Magyarországon egyáltalán nem releváns, de szerencsére a vendégek erre rá is mutatnak, például hogy nehéz pinkwashingról beszélni egy olyan közegben, ahol egy meleg párt ábrázoló Coca-Cola reklámból országos botrány lesz (aki nem emlékezne rá, itt a sztori: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html). Viszont sem a műsorvezetők, se a vendégek nem tesznek utalást arra, hogy a politikai környezet Magyarországon hogyan korlátozza az LMBTQ+ embereket. Hella egy ponton megjegyzi, hogy az átlag transz embereknek nem az a legfőbb problémája, hogy lehetnek-e élsportolók, hanem hogy hogyan lesz munkahelyük és lakhatásuk; míg ezek valóban égető problémák, az általam ismert transzok attól is nagy mértékben szenvednek, hogy nincs lehetőségük a hivatalos nemük megváltoztatására. Hasonlóképpen nyugati klisék hangzanak el arról, hogy a más kultúrából származó gyerek örökbe fogadásakor mi az etikus eljárás (mellesleg összemosva a kultúrát és az etnikai/rasszbeli származást, és egy egységes roma kultúrát feltételezve), de az nem említődik meg, hogy jelen pillanatban mindez Magyarországon nem releváns, lévén LMBTQ+ embereknek esélye sincs örökbe fogadni.

Először abban a hitben voltam, hogy - hasonlóképp a "transzok a vécében/élsportban" témakörhöz - az lesz a stratégia, hogy a műsorvezetők hozzák a nemzetközi feminista mozgalomból származó kliséket, a vendégek meg majd jól visszahúzzák őket a földre. De annyira nem ez történt, hogy a cégek pride-okról való kivonulására is amerikai és nem magyar példákat hoztak. Mintha az egész beszélgetés nem is Magyarországon zajlott volna, vagy legalábbis nem a 2025-ös Magyarországon.

Több potenciális magyarázatot tudok elképzelni erre a jelenségre. A sajnos legvalószínűbb, hogy a műsorvezetők azért nem mertek politizálni, nehogy a program, vagy akár a programsorozat, a kormány célpontjává váljon. Ha így van, az elég komoly látlelet a diktatúráról, ugyanakkor kérdés, mennyire hatékony és/vagy ajánlatos ezt a stratégiát választani. Ugyanakkor őszintén szólva nem most látom először azt, hogy a Háttér mintha ignorálná a politikai környezetet. Pár éve (de már 2021 után) fordítottam nekik egy cégeknek szóló kézikönyvet arról, hogyan kell transzbarát munkahellyé válni, és ebben egy teljes fejezet foglalkozott a munkavállalók hivatalos nemváltásának kezeléséről - annak bármi említése nélkül, hogy jelenleg Magyarországon (sajnos) ezzel a problémával nem fognak szembesülni. A kormány nemrég belengette, hogy törvényileg fogja megakadályozni a civil szervezetek külföldről történő támogatását, ami gyakorlatilag az LMBTQ+ egyesületek munkájának ellehetetlenítéséhez vezetne - mindeközben a Háttér nemrég megnyitott közösségi tere után egy újabb, harmadik helyszín létrehozását tervezi. Nyilván nem azt mondom, hogy essenek pánikba és állítsanak le mindent, de amikor süllyed a hajó, az erőforrásokat inkább a felszínen maradásra kellene koncentrálni, mint új projektek indítására.

Teljesen érthető pszichológiai reakció, ha az ember megpróbálja kizárni az életéből a rosszat, akár úgy is, hogy nem vesz tudomást a közvetlen környezetében levő problémákról. Az aktivizmus részéről azonban szerintem ez az attitűd nem megfelelő. A politika mindenhol befolyásolja az LMBTQ+ emberek életét, egy olyan országban pedig különösen, ahol kifejezetten diszkriminatív törvények vonatkoznak rájuk. Ha ezt a projektjeinkből vagy akár egy ilyen beszélgetésből kihagyjuk, akkor kapunk egy általános, kontextus nélküli párbeszédet, ami elméleti szinten marha érdekes, de csak korlátozottan foglalkozik a magyarországi LMBTQ+ emberek valódi problémáival.

Kim Lane Scheppele: The Unconstitutional Constitution

Az amerikai alkotmányjogász meggyőzően és - ami jogásznál ritkaság - laikusok számára is teljesen érthetően vezette le, miért alkotmányellenes a jelenlegi magyar alaptörvény, mégpedig nemcsak a demokratikus alkotmányokra vonatkozó általános kritériumok, hanem a saját magában foglaltak miatt is. Egyetlen baj volt ezzel az előadással: hogy megint csak mi hallottuk, az a kevés privilegizált ember, aki bejutott, ha nem is az előadóterembe, de legalább az épületbe, hogy a lépcsőkorláton ülve a kivetitőn nézze. Ezeknek az érveknek a magyar parlamentben vagy az alkotmánybíróság előtt kellett volna elhangzania, még a múlt év folyamán. Persze tudjuk, miért nem történt ez meg. De tegnap ismét az volt az érzésem, hogy egy szigeten vagyok, ahol az alkotmányosság és a demokrácia még jelentenek valamit; majd utána kiléptem az épületből abba a tengerbe, ahol a magyar politika örvényei kavarognak.

Jane Goodall, az okos celeb

 

Még gyerekkoromban, a Majomtörténetek című könyvben olvastam egy angol lányról, aki elment Afrikába, a csimpánzok között élt, és rendkívül értékes megfigyelésekkel gazdagította az etológiát. Természetesen elbűvölt a történet, és amikor a 2000-es években jegyet váltottam a budapesti előadására, azt reméltem - valószínűleg sok más nézővel együtt - hogy a csimpánzokról és a velük átélt kalandjairól fog beszélni. Dame Jane azonban ezeket csak elég felületesen érintette; az előadás fő témája az volt, milyen módokon próbálja az emberekben és különösen a gyerekekben tudatosítani a környezetvédelem fontosságát. Én akkor hallottam először az általa létrehozott Rügyek és gyökerek hálózatról, amelynek Magyarországon is több intézménye van.

Az emberek különböző okokból válnak celebekké és gyakran nem is szándékosan; egészen biztos például, hogy (az akkor még nemesi rang nélküli) Jane nem azért találta ki a csimpánzos projektet, hogy követőket toborozzon az Instán, mert akkor az még nem is létezett. Az érdekesebb kérdés viszont, hogy ki mit kezd a celebségével. A magyar celebek jellemző válaszai a fényűző életmód, a botrányok, vagy az, hogy hirtelen mindentudónak kiáltják ki magukat, és véleményt mondanak a politikától kezdve a nők és férfiak szerepéig mindenféle olyasmiről, amiről semmit sem tudnak többet az átlagembernél, sőt jellemzően kevesebbet. A brit celebek ellenben arra használják hírnevüket, hogy jó ügyeket karoljanak fel. Sir Elton John például rengeteget adományozott AIDS-kutatásra, amiben persze nem szakértő, de a 80-as éveket átélt meleg férfiként tájékozottabb a témában, mint az átlag. Sir David Attenborough a könyvjein és a filmjein túl támogat számos környezetvédelmi erőfeszítést. Gerald Durrell állatkertje veszélyeztetett fajok megmentését tűzte ki célul. Dame Jane pedig a fiatal nemzedékbe próbálta belenevelni a környezettudatosságot szerte a világon. Celebsége révén nagyobb nyilvánosságot és több támogatót tudott szerezni ennek a projektnek, mint egy no-name környezetvédő, és pont ezért járta a világot - a halál is egy előadókörútján érte.

Nyugodjon békében, Dame Jane, és bátorsága, szerénysége és tudatossága inspiráljon még sok-sok nemzedéket!