Az archivisták, avagy generációk az LMBT+ aktivizmusban

 

A New Yorki Leszbikus Nőtörténelmi Archívum 1974 óta gyűjti a leszbikus múlttal és jelennel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat. Ami ennél is lenyűgözőbb, többen vannak, akik évtizedek óta vagy akár a kezdetektől részei ennek. A filmben az egyik alapító, Deb Edel büszkélkedik, hogy nemrég volt a 40 éves évfordulójuk, és hozzáteszi, hogy ott tervez lenni az ötvenediken is, bár már kicsit kevésbé aktívan, mint korábban. Nem tudom, így volt-e, a film 2019-es, de a wikipedia tanúsága szerint Deb még él (amúgy ebből a cikkből van a kép arról, hogy néz ki ma az archívum).

Az egyik nagy fájdalmam a magyarországi LMBT+ aktivizmusban az, hogy olyan nagy a fluktuáció. Vannak persze, akik évtizedek óta kitartóan tevékenykednek (érdekes módon pont az archivisták, a Háttér Archívum vezetői jutnak elsőként eszembe), de főleg a fiatalabb generációban gyakori, hogy pár év után abbahagyják. Amikor 2022-ben visszamentem Budapestre az Európai Leszbikus Konferenciára, az önkéntesek nagy részét sose láttam, és ők vagy nem tudták, hogy ki vagyok, vagy nagy kerek szemekkel bámultak rám, hogy úristen, én még élek?

Több oka lehet persze annak, hogy miért tűnnek el az emberek pár év aktivizmus után. Ritkán ugyan, de tudatos döntés eredménye is lehet: volt olyan egyesület, amely a 2000-es években büszke volt rá, hogy már egyetlen alapító sincs ott, mintegy a megújulási képességüket demonstrálandó. (Megjegyzem, azóta az egyik alapító visszatért, az akkori vezetők pedig már sehol nincsenek.) Olyan is előfordul, hogy a régebbi tagok maguktól mennek el, mert úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a világ fejlődésével (gondolhatunk itt akár a digitalizációra, akár az identitások egyre növekvő sokféleségére), vagy csak magányosnak érzik magukat a sok fiatal között, hiányzanak nekik a régi harcostársak, akikkel annak idején együtt kezdték. És persze vannak, akik meghaltak vagy külföldre költöztek (ez a New York-i archívum esetében is előfordul, de nyilván kisebb mértékben). Magyarországon ehhez hozzájárul az, hogy munka mellett nehezebb beiktatni az önkénteskedést, ezért vannak, akik felhagynak az aktivizmussal, amikor befejezik a tanulmányaikat. És persze nagyon nem segít a politikai légkör, a civilek állandó vegzálása, illetve maga az a mentálhigiénés állapot, amit a magyar politika eredményez; egy ismerős írta nemrég, hogy a környezetében mindenki annyira ki van bukva, hogy minden energiája az ő segítésükre megy el, és nem tud aktivizmussal is foglalkozni. A politikai nyomáshoz adott esetben hozzáadódhat a nyomás a család részéről, hogy "nem baj, lányom, ha biszexuális vagy, de ne beszélj róla nyilvánosan". Szomorú tendenciának látom például, hogy amint egy LMBT+ ember gyereket vállal azonos nemű párjával, jellemzően visszavonul az aktivizmustól. Egyfelől tény, hogy gyereknevelés mellett kevesebb idő jut aktivistáskodni, de sokkal gyakrabban érzékelem azt a kimondatlan vagy akár kimondott félelmet, hogy ha anyu vagy apu túl nyíltan beszél a szivárványcsaládjukról, akkor a gyereket érheti hátrány. A folyamatos fluktuációnak emellett a kiégés is oka és egyben következménye, hiszen azáltal, hogy az új emberek egy-két év után eltűnnek, még több teher hárul a régiekre.

Szóval tényleg nem könnyű ma Magyarországon LMBT+ aktivistának lenni, de hát valószínűleg Amerikában sem volt az a 70-es 80-as években (erről is sztoriznak a filmben), illetve most megint nem. De szerintem nagyon jó lenne, ha erre nem az lenne a válasz, hogy mindenki visszahúzódik, hanem hogy a közösség tagjai támogatják egymást, segítő hálózatok vagy adott esetben mentálhigiénés szakemberek segítségével igyekeznek megelőzni a kiégést, és tudatos erőfeszítést tesznek, hogy ne csak új önkénteseket toborozzanak, hanem megtartsák a régieket is. Mostanra a mi mozgalmunk is több mint 30 éves, és a körülmények egy pár évtizedes fellendülés után visszaestek a 80-as évek végének szintjére, sőt még lejjebb (mert akkor ugyan volt láthatatlanság, de nem törvényi tiltás hatására). Azért is nagy szükség van a régiekre, mert nekik van tapasztalatuk egy ellenséges közeggel, eszközökkel és ösztönzéssel szolgálhatnak a fiataloknak. A generációk közötti összefogás csak akkor valósulhat meg, ha a generációk jelen vannak.

(A filmet 2025. március 30-án vetítik az LMBT Történeti Hónap keretében.)

Gioconda Belli: El país de las mujeres - A nők országa

 

A történet egy képzelt latin-amerikai országban, Faguasban játszódik, ahol a feminista Erotikus Baloldal Pártja elsöprő győzelmet arat a választásokon. (Az utószóból megtudjuk, hogy ilyen párt tényleg létezett Nicaraguában a 80-as években, csak nem nyert választásokat.) A hatalomra került nők radikális reformokat vezetnek be. Feloszlatják a hadsereget, ugyanakkor rengeteg támogatást nyújtanak a virágkertészetnek, ami Faguast virágnagyhatalommá teszi és sosem látott gazdagságot eredményez az országban. Az általános iskolát megreformálják, szigorú tanterv helyett minden gyerek a saját érdeklődési köre szerint vizsgálódhat, tanárok és az internet segítségével. Közösségi konyhákkal és gyermekfelügyelettel segítik a dolgozó anyákat. Többszáz ezer véletlenszerűen kiválasztott lakost (ugyanannyi nőt és férfit) rendszeres továbbképzésre küldenek a demokrácia alapelveinek és az állampolgári és emberi jogoknak a témájában, és ezeknek az embereknek a szavazata minden választáson és népszavazáson duplán számít. Az államigazgatásban dolgozó férfiakat 6 hónapra teljes fizetéssel hazaküldik, és nőket vesznek fel a helyükre, hogy a nők a férfidominanciától megszabadulva megtanuljanak döntéseket hozni és kiállni magukért. És bár a férfiak körében az új kormány nem minden intézkedése népszerű, végül el kell ismerniük, hogy az országnak javára válnak.

Csodálatos feminista utópia, de van benne egy pici csavar. Az Erotikus Baloldal Pártjának győzelméhez hozzájárult egy vulkánkitörés, aminek hatására a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen lecsökkent. A szerző azt sugallja, hogy enélkül valószínűleg nem sikerült volna a politikai fordulat. Ugyanis a hatalmon levők nem engedik ki a kezükből a hatalmat olyan könnyen. Ezt érdemes lenne a magyar kormányellenes erőknek is fejben tartaniuk.

Good-bye, Lenin, avagy Magyarország NDK-sodása

 

A fiatalabbak kedvéért, akik esetleg nem tudják: az NDK a Német Demokratikus Köztársaságot jelenti, vagyis a hidegháborúban kettészakadt Németország szovjet megszállás alatt levő, államszocialista részét. Ezen ország végnapjairól szól ez a zseniális vígjáték, amelyből nemcsak az derül ki, hogy a németeknek van humoruk (olykor), hanem az is, milyenek voltak a mindennapok az NDK-ban. Egyben arra is kapunk valamiféle választ, hogy maradhatott fenn ilyen sokáig az államszocialista diktatúra ebben az országban, ráadásul olyan látványos lázadások nélkül, mint Magyarországon '56 vagy Prágában '68. Még csak azzal sem érvelhetünk, hogy az embereknek nem voltak információi arról, hogy másként is lehet (ez a diktatúrák fennmaradásának fontos eleme, ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), hiszen nagyon sok keletnémet családnak voltak rokonai Nyugat-Németországban, a határ közelében a nyugatnémet tévét és rádiót fogni se lehetett ördöngösség, és a nyelvtudás ugye nem jelentett akadályt. Oké, közvetlenül a háború után a földig lerombolt országnak valószínűleg a nyugati felén se éltek sokkal jobban, később azonban változott a helyzet. Hogyhogy nem lázadtak fel az NDK polgárai, látván a határon túli szabadságot és jómódot?

A film főszereplőjének édesanyja jelenti a választ: egy olyan asszony, akit ugyan bosszantanak a rendszer apró hibái, de alapvetően mélységesen elkötelezett az államszocializmus mellett, olyannyira, hogy várja ugyan Németország egyesülését, de ezt egy államszocialista rendszerben képzeli el. Idejét azzal tölti, hogy mindenféle apróságok miatt panaszleveleket írkál a Pártbizottságnak, amely szent meggyőződése szerint elolvassa és programjába beépíti ezeket az üzeneteket. Nem megszüntetni akarja ő a szocializmust, csak megreformálni - ahogy mellesleg annak idején Kádár János, sőt Nagy Imre is mindössze ezt akarta (ezt hajlamosak elfelejteni azok, akik az utóbbit a proletárdiktatúra elleni harc hőseként ünneplik). Az NDK más polgárai mikroellenállásokkal próbálták kijátszani a rendszert, például Josie McLellan Love in the Times of Communism című könyvében ír arról, hogyan trükköztek a naturisták a meztelen fürdőzés tiltása ellen: egyetlen ruhadarabként felvettek egy nyakkendőt, így érvelhettek a rendőrökkel szemben, hogy hiszen ők viselnek ruhát.

Na de hol voltak azok, akiknek ténylegesen nem tetszett az államszocialista berendezkedés? Elárulom: a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK). Valamikor fennállásának elején ugyanis az NDK egy ponton megnyitotta a határokat, és kijelentette: akinek nem tetszik itt, szabadon elmehet. A trükk bevált, az ellenzék el is ment, a kommunisták meg különösebb gondok nélkül elvoltak 1989-ig. 

A FIDESZ legújabb ötlete, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező magyarokat ki lehessen utasítani az országból, ha olyasmit csinálnak, ami nekik nem tetszik. Ez egészen NDK-szerű húzás, azzal a szépséghibával persze, hogy itt nincs egy alternatív, demokratikus magyar állam, ahová az egyet nem értőket ki lehetne paterolni. Akinek a magyar az egyetlen állampolgársága, azt nyilván nem dobhatják ki. Viszont nagyon sokan vannak, akik születésük, felmenőik stb. miatt már eleve több ország állampolgárai, vagy akik pont az orbáni diktatúra elől költöztek külföldre és vették föl választott hazájuk állampolgárságát. A FIDESZ ezektől az emberektől akar megszabadulni, ami számára dupla haszonnal jár. Egyrészt lett egy újabb csoport, akiket belehelyezhet az ellenség szerepébe, másrészt pont azokat sikerülne így kitakarítani az országból, akiknek több tudásuk van a világról és a demokrácia működéséről - hiszen ha nem is élnek a második állampolgárságuk szerinti hazájukban, jó eséllyel beszélik annak nyelvét, így hitelesebb információkat kapnak a világról, mint a NER által dezinformált tömeg. Nyilván persze különbség van a "mehettek, ha akartok" és a "húzz el innen" között is, de ez csak azt mutatja, hogy Magyarország diktatórikusabb most, mint a hidegháború idején az államszocialista országok voltak.

Kérdés, hogy ebből a javaslatból ténylegesen törvény lesz-e. Lehet, hogy csak gumicsontnak dobta be a FIDESZ, az is lehet, hogy - mint annyi minden mással - ezzel is csak a határait próbálgatja, nézve, mikor csap le a fejére a nemzetközi közösség. De ha netán tényleg megszavazzák, akkor Magyarország még inkább olyan lesz, mint egy 21. századi NDK, ahol demokráciának álcázott diktatúra van, szarabb a kóla, mint máshol, és az emberek csak mikroellenállásokkal és (a kormányra nulla hatást gyakorló) visszafogott demokratikus eszközökkel próbálnak sikertelenül változtatni a dolgokon.

Hérodotosz: Xerxész, avagy diktátorok kontra természet

 

Hérodotosz írja le azt a legendát, hogy mikor a hullámok elsodorták a Xerxész által építtetett hidat, a hadvezér parancsot adott embereinek, hogy korbácsolják meg a tengert. Persze képzelhetitek, a tengert ez mennyire érdekelte. Aha, pont annyira.

Egy frissen benyújtott javaslat szerint Magyarország az alaptörvényébe bevenné azt a kitételt, hogy az ember vagy férfi, vagy nő. Eleve egy alaptörvénynek vagy alkotmánynak szerintem kifejezetten az állam szervezetével és működésével kapcsolatos dolgokat kellene tartalmaznia (hivatalos nyelv, diszkriminációmentesség, mittudomén), nem pedig a lakosok biológiai jellemzőire vonatkozó megállapításokat (hiszen itt egész bizonyosan biológiai nemről van szó, miután a magyar állam a nemet születési nemként értelmezi). De ha ettől el is tekintünk, akkor sincs hatalma a világ legerősebb diktátorának sem megszüntetni az interszexualitás biológiai jelenségét. A természet nem fekete-fehér, nem szorítható be az emberek által létrehozott mesterséges kategóriákba, bizonyos dolgok mindig ki fognak lógni azokból. Interszex emberek mindig is voltak és lesznek, és ha valaki törvényekkel próbálja megszüntetni ezt a jelenséget, az pont annyit ér és pont annyira röhejes próbálkozás, mint Xerxésznek megkorbácsolnia a tengert.

(kép: moly.hu)

Zelenszkij és Robin Hood, avagy lehetünk gyarmat, de nem mindegy, kié

 

***SPOILER***

Robin Hood történetének számos feldolgozása közül itt most azokra hivatkozom, amelyek - mint például a Mándy Iván-féle - úgy végződnek, hogy Oroszlánszívű Richárd visszatér Angliába, megígéri, hogy helyrehozza elődje igazságtalanságait, Robin Hood és társai pedig hűséget esküsznek neki. Ebben a megközelítésben Robin Hood nem afféle középkori anarchista, csak egy nagy igazságérzettel megáldott csávó, aki a zsarnok ellen fellázad, de az igazságos királynak hajlandó behódolni. 

Az ukrán háború kapcsán vannak olyan hangok, hogy Zelenszkij jobban járna, ha behódolna Oroszországnak (ezt szajkózza például a magyar állam vezetése, valószínűleg nem véletlenül). Olyanok is vannak viszont, akik nacionalista alapon közelítik meg a dolgot, és az ukrán függetlenségi háborúban általánosságban a "nem leszünk gyarmat"-mentalitást látják; ennek kapcsán jelennek meg olyan párhuzamok, hogy ahogy Ukrajna Oroszországtól, úgy Magyarország (vagy bármely más tagállam) az EU-tól jogosan kíván független lenni. Még olyasmit is hallottam, hogy Zelenszkij mindenképpen megszívja, hiszen ha nem Oroszország gyarmata lesz, akkor az EU-é.

Mint általánosságban a nacionalizmust ellenző embernek (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/hadas-miklos-ferfiassag-kodjai-avagy-az.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/az-istvan-kiraly-az-augusztus-20-i.html stb.), joggal teszitek fel nekem a kérdést, miért támogatom Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban. Nos, nem azon nacionalista álláspontból kiindulva, hogy a nemzetállamot mindig minden körülmények között meg kell őrizni. Sőt azt se gondolom, hogy fekete-fehér módon az orosz nemzetiségű emberek mind velejükig gonoszak, míg az EU az a fajta idealizált bölcs király, mint Oroszlánszívű Ricsi a Robin Hoodban. Tisztában vagyok vele, hogy a kis országok nem állhatnak tök egyedül ellen a világ viharainak, és szükségük van szövetségesekre. Ám nem mindegy, milyen értékek mentén szövetkeznek. Azok a fajta értékek, amiket mostanában Oroszország képvisel - a demokratikus értékek vagy az emberi jogok, azon belül a nők és az LMBT+ emberek jogai területén - olyasmik, amikkel nagyon nem tudok azonosulni, és nagyon nem szeretnék olyan országban élni, amely ezeket vallja. Az EU, minden problémája ellenére, még mindig egy olyan értékrendet képvisel, amiben szívesen élek, és amit kívánnék minden országnak, köztük Ukrajnának és Magyarországnak is. Tény, hogy egy államszövetség tagjának lenni valamilyen mértékben korlátozza a nemzeti önrendelkezést, de ha ezért cserébe az ország minden polgárát megilleti a méltóság és az alapvető emberi jogok, akkor üsse kő, felőlem legyünk gyarmat.

Bob szereti Abisholát, avagy szövetségesként hogyan támogassuk LMBT+ szeretteinket

 

Megpróbálom nem elspoilerezni, hogy ki coming outol a második (?) évadban, de egyébként se erre akarok koncentrálni, hanem a többiek reakciójára. Ugye ez azért is izgi, mert az USÁ-ban élő nigériai közösségről van szó, akik különböző mértékben integrálódtak, de nagyon sokuk sose volt olyan helyzetben, hogy egy coming outtal kezdenie kellett volna valamit. Ugyanakkor a maguk módján próbálják kifejezni, hogy támogatják szerettüket: szivárványos bögréket vásárolnak (amiket homofób látogatók esetén elrejtenek), vagy elkísérik őt egy drag brunchra. Vannak, akik kifejezett erőfeszítést tesznek, hogy jobban megismerjék ezt a világot, például szóba elegyednek a drag queennel a buszon, vagy áthívják teázni a szomszédot, akinek szivárványos lábtörlő van a lakása előtt. Büszkén megjelennek LMBT+ szerettükkel a nigériai közösségben, és mikor egy pikniken egy homofób jelenlevő közli, hogy a sült banánból nem eszik, mert azt "egy olyan" csinálta, látványosan az asztalhoz sietnek "imádom a sült banánt!" felkiáltással. Amikor pedig valaki felveti, hogy Olu néni biztos biszex, ha élvezte a drag showt (talán nem túl nagy spoiler, hogy nem Olu néni coming outol), akkor szépen helyreteszik az illetőt - merthogy néha nemcsak az LMBT+ emberek mellett kell kiállni, hanem a szövetségeseik mellett is.

Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.

Overbooking, avagy a turizmofóbia elitizmusa

 

Ez a dokumentumfilm a Baleári-szigeteken, különösen Mallorcán egyre durvábbá váló tömegturizmust és az arra adott reakciókat mutatja be. Nem meglepő módon a megszólaltatott helyiek többségét zavarja a tömegturizmusnak legalább néhány, de gyakran elég sok aspektusa, bár a szintén nyilatkozó politikusok és szakértők (köztük egy magyar) sokkal árnyaltabban látják a dolgokat. És ha valaki értő szemmel nézi, elég jól láthatóvá válik, hogy a turisták kézenfekvő bűnbakok mindenféle olyasmiért, ami amúgy nem vagy nemcsak rajtuk múlik. Erre már hoztam egy példát egy korábbi bejegyzésben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), de ugyanilyen az, amikor egyes tenerifeiek szerint a turisták okozzák a dugókat az autópályán (akkor hogyhogy tanítási napokon reggel 7 és 9 között fordulnak elő, amikor a legtöbb turista még alszik?), vagy amikor a filmbeli idősek panaszkodnak, hogy a megszokott városnegyedük már nem olyan, mint régen volt. Elárulom, ilyesmi máshol is előfordul, a falu, ahol gyerekkoromban éltem, szintén megváltozott, pedig nem is lett turistacélpont, csak leaszfaltozták az utakat és odatelepült néhány gyár. A filmbeli takarítónők joggal panaszkodnak nehéz munkájukra, de az akkor se lenne könnyebb, ha apartmanok helyett irodákat takarítanának. A nőjogi jogvédőnek is igaza van, amikor aggódik amiatt, hogy a magalufi nightklubokban tárgyiasítják a nőket, de ezt a turizmus hatásának tekinteni kicsit ironikus, mikor félórával korábban a nosztalgiázó bácsi azon panaszkodott, hogy az utcájukban már évekkel ezelőtt bezárt a bordélyház.

Ami azonban főleg a film vége felé szembetűnő volt, az a turizmus osztályaspektusa. El is hangzik, hogy amíg a turisták jól szegregált szállodákban laktak és csak pár híresebb látnivalót és strandot látogattak, a helyieknek nem volt baja velük, most azonban már "mindenhol ott vannak", és a helybéliek napi szinten találkoznak velük. Ez a láthatóságuk indította be a turizmofóbiát, ahogy a magyar társadalomban is akkor erősödtek fel az előítéletek az LMBT+ emberekkel vagy a menekültekkel szemben, amikor láthatóvá váltak. Felmerül persze a (vélt vagy valós) versenyhelyzet, miszerint az Airbnb és más cégek keretében működtetett apartmankiadás miatt a helyieknek nehezebb albérletet találni (mondjuk ezen az önkormányzat segíthetne szociális bérlakásokkal), vagy hogy a korábban eldugott strandok túl ismertté váltak és már túl nagy lett ott a tömeg - ami azért elég irigy megközelítés. Amikor azonban a helyi gazdaságra gyakorolt hatásról vagy a környezetkárosításról van szó, a jóval kevesebbet kritizált szállodai és luxusturizmus igazából sokkal problémásabb, mint az apartmanbérlők. Az utóbbiak maguk gondoskodnak étkezésükről, vagyis a helyi boltokban és éttermekben költik el a pénzt, szemben az all-inclusive szállodák lakóival, a több medencés hotelek, golfpályák és luxusjachtok pedig sokkal környezetrombolóbbak, mint az a turista, aki busszal, kerékpáron vagy túrázva fedezi fel a szigetet.

Vagyis a gazdag turisták kevésbé járulnak hozzá a helyi gazdasághoz és nagyobb mértékben a környezetszennyezéshez, mégis kevesebb az ellenérzés velük szemben. Ami azért is érdekes, mert a filmben megszólaltatott turistaellenes szereplők nagy része kétkezi munkát végez. El is hangzik egy szakértő szájából, hogy jó lenne, ha a mallorcai gazdaság több lábon állna, és meghonosodnának új ágazatok, mint például a technológiai fejlesztés - de ez nem opció, mert a lakosság annyira aluliskolázott, hogy egyszerűen nincs rá ember. Magaluf partizó brit és német fiataljaival szemben ugyanakkora ellenszenvvel viseltetnek a megszólalók, mint Magyarországon az angol legénybúcsúzó társaságokkal szemben, pedig ezek az emberek ugyanúgy a munkásosztály tagjai, mint ők maguk, csak épp a bulinegyedben hangoskodnak és nem a sarki kocsmában. 

Tenerifén idéntől korlátozásokat vezetnek be az apartmankiadásban. Ezek egy részét (például hogy a kiadott ingatlanoknak meg kell felelniük bizonyos minőségi feltételeknek) indokoltnak, sőt üdvösnek tartom, ugyanakkor elég feltűnő, hogy a szállodai turizmust nem korlátozzák. Vélhetően ez részben a nagy szállodaláncok lobbitevékenységének, részben pedig a turizmofóbia elitizmusának köszönhető. Csakhogy ezzel megint a kevésbé jómódúak járnak rosszul, beleértve azokat a turizmus ellen tüntetőket is, akik egy szép napon azzal fognak szembesülni, hogy egy másik országban vagy szigeten épp a saját maguk által ösztönzött intézkedések miatt nem fognak megfizethető szállást találni.