Kim Lane Scheppele: The Unconstitutional Constitution

Az amerikai alkotmányjogász meggyőzően és - ami jogásznál ritkaság - laikusok számára is teljesen érthetően vezette le, miért alkotmányellenes a jelenlegi magyar alaptörvény, mégpedig nemcsak a demokratikus alkotmányokra vonatkozó általános kritériumok, hanem a saját magában foglaltak miatt is. Egyetlen baj volt ezzel az előadással: hogy megint csak mi hallottuk, az a kevés privilegizált ember, aki bejutott, ha nem is az előadóterembe, de legalább az épületbe, hogy a lépcsőkorláton ülve a kivetitőn nézze. Ezeknek az érveknek a magyar parlamentben vagy az alkotmánybíróság előtt kellett volna elhangzania, még a múlt év folyamán. Persze tudjuk, miért nem történt ez meg. De tegnap ismét az volt az érzésem, hogy egy szigeten vagyok, ahol az alkotmányosság és a demokrácia még jelentenek valamit; majd utána kiléptem az épületből abba a tengerbe, ahol a magyar politika örvényei kavarognak.

Jane Goodall, az okos celeb

 

Még gyerekkoromban, a Majomtörténetek című könyvben olvastam egy angol lányról, aki elment Afrikába, a csimpánzok között élt, és rendkívül értékes megfigyelésekkel gazdagította az etológiát. Természetesen elbűvölt a történet, és amikor a 2000-es években jegyet váltottam a budapesti előadására, azt reméltem - valószínűleg sok más nézővel együtt - hogy a csimpánzokról és a velük átélt kalandjairól fog beszélni. Dame Jane azonban ezeket csak elég felületesen érintette; az előadás fő témája az volt, milyen módokon próbálja az emberekben és különösen a gyerekekben tudatosítani a környezetvédelem fontosságát. Én akkor hallottam először az általa létrehozott Rügyek és gyökerek hálózatról, amelynek Magyarországon is több intézménye van.

Az emberek különböző okokból válnak celebekké és gyakran nem is szándékosan; egészen biztos például, hogy (az akkor még nemesi rang nélküli) Jane nem azért találta ki a csimpánzos projektet, hogy követőket toborozzon az Instán, mert akkor az még nem is létezett. Az érdekesebb kérdés viszont, hogy ki mit kezd a celebségével. A magyar celebek jellemző válaszai a fényűző életmód, a botrányok, vagy az, hogy hirtelen mindentudónak kiáltják ki magukat, és véleményt mondanak a politikától kezdve a nők és férfiak szerepéig mindenféle olyasmiről, amiről semmit sem tudnak többet az átlagembernél, sőt jellemzően kevesebbet. A brit celebek ellenben arra használják hírnevüket, hogy jó ügyeket karoljanak fel. Sir Elton John például rengeteget adományozott AIDS-kutatásra, amiben persze nem szakértő, de a 80-as éveket átélt meleg férfiként tájékozottabb a témában, mint az átlag. Sir David Attenborough a könyvjein és a filmjein túl támogat számos környezetvédelmi erőfeszítést. Gerald Durrell állatkertje veszélyeztetett fajok megmentését tűzte ki célul. Dame Jane pedig a fiatal nemzedékbe próbálta belenevelni a környezettudatosságot szerte a világon. Celebsége révén nagyobb nyilvánosságot és több támogatót tudott szerezni ennek a projektnek, mint egy no-name környezetvédő, és pont ezért járta a világot - a halál is egy előadókörútján érte.

Nyugodjon békében, Dame Jane, és bátorsága, szerénysége és tudatossága inspiráljon még sok-sok nemzedéket!

Sir David Attenborough tanúvallomása, avagy az elmozduló viszonyítási pont

 

Sir David víziójának filmváltozatáról már írtam (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), így nem is ezekre az üzenetekre fogok most koncentrálni, hanem összesen egy darab nagyon fontos bekezdésre (a magyar kiadásban a 98. oldalon).

"A tengerekben egyre kevesebb a hal, s hogy erre nem döbbenünk rá, annak oka az elmozduló viszonyítási pont elnevezésű jelenség. Minden nemzedék azt tekinti normális alapállapotnak, amit megtapasztal. Azt, hogy a tenger mit képes nyújtani, annak alapján ítéljük meg, amilyennek a jelenlegi állapotokat ismerjük, miközben az egykori elképesztő halgazdagságról fogalmunk sincs. Mind kevesebbet és kevesebbet várunk az óceántól, mert nem tudjuk, hogy micsoda bőségszaru volt egykor, és micsoda bőségszaru lehetne megint." (Makovecz Benjamin fordítása, kiemelés az eredetiben)

Mennyire egyszerű és zseniális magyarázat - és nemcsak a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdésekre. Ezen a blogon is rengeteget írtam már arról, hogy a magyarországi problémákat sokan nem érzékelik azok közül, akik sosem éltek működő demokráciában. És ilyenek ugyebár Magyarországon egyre többen vannak, hiszen lassan nagykorú lesz az a nemzedék, amely kisgyerekkora óta az Orbán-rendszerben él, azok közül pedig, akik a rendszerváltás utáni viszonylag demokratikusabb évtizedeket is felnőttként tapasztalták meg, sokan már meghaltak, egy másik nagy csoport pedig elköltözött külföldre - leginkább pont azért, mert viszonyítási alappal rendelkezve megértette a magyar demokráciadeficit súlyosságát. Persze ez utóbbi csoport - amelybe magamat is sorolom - igyekszik felnyitni az otthon maradottak szemét, de mérsékelt sikerrel, hiszen azok hajlamosabbak hinni a lakájmédiának, mint külföldön élő honfitársaiknak. Ami pedig a politikai akaratunk kinyilvánítását illeti, a választási törvények igyekeznek minél jobban megnehezíteni a külhoni magyarok számára a szavazást, akik pedig ténylegesen megteszik a gyakran igen hosszú utat a magyar nagykövetségig és leadják levélben a szavazatukat, könnyen azzal szembesülhetnek, hogy szóban forgó levél sok más társával együtt egy árokban végzi valamelyik országút mellett.

Nos, többek közt ezért nem vagyok optimista a jövő évi választások eredményét illetően. És bár nem ismerem Sir David véleményét ebben a kérdésben, nem tartom kizártnak, hogy ez esetben még őt is elhagyná legendás optimizmusa.

Hogyan lett Magyarország Fesztiválország

 Noha a filmben felsorolt összes fesztiválnak legalább a nevét hallottam már (a megszólaltatott zenészek viszont nem mind, ami amúgy elég nagy szegénységi bizonyítvány szerintem, végül is saját szakmájukról van szó), sőt ismerek olyanokat is, amelyekről nem is esik szó, azért így egymás mellé téve elég sokkoló, hogy tényleg mennyi fesztivál van Magyarországon. Elgondolkodtam rajta: hogyan lett Magyarországból fesztiválország?

Persze fesztiválok máshol is vannak, de kicsit másmilyen formában. A spanyol városokban nemcsak a karnevál, hanem az aratóünnepek (romeríák) és a pride-ok is alkalmat adnak a bulizásra, olykor sztárfellépőkkel a szabadtéri színpadokon, vannak egyéb szabadtéri zenei fesztiválok, sőt Puerto de la Cruzban, az ottani német közösség hagyományaiból kiindulva, még Oktoberfest is (amit tavaly szeptemberben, idén augusztusban rendeztek meg, de hát kit érdekel a naptár). Ezek azonban nem valahol elvonulva az erdő mélyén zajlanak, hanem a város kellős közepén (az erdőben amúgy is tilos elektromosan felerősített zenét játszani, az erdei állatok nyugalma érdekében), és néhány kivételtől eltekintve nem belépősek. Bécsben az Afrika Napok ugyan elkerített helyen van a Duna-szigeten, de ott is csak bizonyos napokon kell fizetni. Az ilyen fesztiválok anyagi háttere főleg az önkormányzatoktól származik, amelyek tudatában van annak, hogy egy-egy fesztivál nemcsak az ott élő polgároknak okoz örömet, hanem a máshonnan érkező látogatók és a helyszínen működő vendéglátóhelyek a városnak is bevételt generálnak. A fesztiválozók nagy része nem sátorban alszik, hanem a közelben elérhető szállásokon, és a fesztivál nem zajlik éjjel-nappal, hanem a koncertek vége után mindenki szépen hazamegy (vagy keres egy rave-et a Duna-sziget valamely másik részén). Persze ahogy Magyarországon is van pár (elsősorban a turisták kedvéért rendezett) hasonló ünnep, például a busójárás, máshol is létezik a sátorozós-ottalvós fesztiváltípus is, jellemzően kifejezetten rétegműfajoknál, például gót vagy feminista fesztiválok; ezek egyike sem olyan eklektikus, mint a magyarországiak nagy része, ahol - például a Szigeten - annyira vegyes a zenei és egyéb kínálat, hogy az arculata sokkal inkább szól az együtt bulizásról, mint bármi egyébről.

Az egyik látványos különbség tehát nyilván a sztori anyagi része, főleg, hogy - mint a filmből is kiderül (de sokan tudják, tehát talán nem spoiler) - egy csomó fesztivál mögött ugyanaz a néhány ember áll, akik olykor eldöntik, hogy beszüntetnek egy fesztivált valahol, majd ugyanott útjára indítanak egy másikat (a filmben nem árulják el, hogy ez marketingtrükk vagy más okai is vannak). És bár néhány kisebb fesztivál szervezője elmondja, hogy ők tök veszteségesek meg egyébként se a pénz motiválja őket, azért mindenhol van belépő. Arra se nagyon látunk példát, hogy a helyi önkormányzat anyagilag komolyabban beszállna a sztoriba; a kis falvaknak nyilván nincsenek megfelelő anyagi forrásai erre, a városok pedig inkább kerékkötői, mint támogatói ezeknek a programoknak, lásd Tarlós István Sziget-ellenes hadjáratának különböző állomásait. 

Tarlós persze bizonyos pontokon tényleg az óbudaiak nézeteit közvetítette, akik panaszkodtak a zaj miatt. Ezzel szemben a spanyol városokban még azok a lakosok se panaszkodnak az akár több hetes karnevál miatt, akiknek reggelente tényleg munkába kell járniuk. Amellett, hogy eleve lazább emberek, ehhez biztosan hozzájárul, hogy ők maguk is részt vesznek az ünnepségeken, nem a folyó fölött hozza át a szél a hangot egy olyan fesztiválról, aminek a belépőjegyét egy év alatt se tudnák összespórolni. A konkrét zajártalom miatt ez a neheztelés is benne lehet, hogy az óbudaiak ágálnak a fesztivál ellen. Ugyanakkor Magyarországon napközbeni, jóval halkabb és kevésbé exkluzív rendezvényekkel kapcsolatban is, mint a Critical Mass vagy a Vivicittá futóverseny, vannak emberek, akik hevesen tiltakoznak és durván beszólogatnak a résztvevőknek. Még azt sem mondanám, hogy a nyilvános térben való ünneplésnek-bulizásnak nincs hagyománya Magyarországon, az augusztus 20-i események miatt senki sem tiltakozik. Ha az utcai rendezvény potenciálisan nekem is szól, az oké, de ha én magam nem vagyok fiatal/bringás/futó, akkor nem akarok három perccel lassabban eljutni A-ból B-be csak azért, hogy ők egy napra jól érezzék magukat.

Az életkori szegregáció nagyon látványos, és a filmben felsorolt csaknem minden fesztivál (kivéve a jazzpikniket, az Evernesst és a Művészetek Völgyét, ami szerintem amúgy más szempontokból is kakukktojás) kifejezetten a fiatal korosztályt célozza meg. Erre több magyarázat is elhangzik a filmben. Gerendai szerint azt a hiányt hivatottak pótolni, hogy a rendszerváltással megszűntek a nyári táborok - ami amúgy nem igaz, csak jobban tematizálódtak a "mi, együtt" élménynél. Már többször írtam arról, hogy a szocializmus, majd az Orbán-rendszer módszeresen szétverte a hagyományos közösségeket, így a fiatalok egyedül maradnak, nincsenek olyan kapcsolódási pontjaik, mint mondjuk itt a murgák, a karneváli zenei és/vagy jelmezes társulatok. Kevésbé jellemző, hogy különböző korosztályok együtt buliznának. Ugyanakkor a film vége felé kerül szóba az a tényező, ami szerintem a legfontosabb vonzereje ezeknek a fesztiváloknak: a szabadság és az elfogadás. A tetovált modell elmondja, hogy kidobták egy étteremből, mert "itt gyerekek is vannak" (szóval a női mellek és az LMBT+ emberek után már a tetoválások látványa is veszélyezteti a gyerekek fejlődését, vagy mi?) és folyamatosan előítéletekkel találkozik, a Sziget az egyetlen hely, ahol elfogadásra talál. A társadalmilag tudatosabb fesztiválok tárt karokkal fogadják azokat a civil szervezeteket, amelyeknek emberi jogi programjai a magyar hétköznapokban folyamatosan akadályokba ütköznek. "Itt úgy öltözhetek, ahogy szoktam, és nem néznek hülyének" - vallja egy Everness-látogató. A Sziget rá is játszik erre a jelenségre a különböző szlogenjeivel: "Eurowoodstock", "Island of Freedom", "Sziget Köztársaság". És itt megtaláltuk a választ arra is, miért Magyarország lett fesztiválország és nem mondjuk Ausztria - az utóbbi valóban köztársaság, és a hétköznapi életben is megélhető az a szabadság és elfogadás, ami Magyarországon csak a fesztiválok keretei között létezik. Ami tehát a magyar ottalvós, bulizós, elvonulós, fizetős fesztiváltípust létrehozta és fenntartja, az nem az élelmes üzletemberek pénzéhsége (hiszen kereslet nélkül nem lenne kínálat), hanem az elnyomó politikai rendszer és az intoleráns társadalom, amelyek miatt csak pár napokra, elSzigetelt terekben élhető meg az a szabadság és nyitottság, ami Nyugat-Európában a mindennapok része.

Inuit, inuitabb, még inuitabb, avagy az etnikai besorolás csapdái

 

https://telex.hu/kulfold/2025/08/24/dania-gronland-bronlund-ujszulott-szuloi-teszt

Ivana Nikoline Brønlund grönlandi származású dán kézilabdázótól (akinek a képét a Facebookról szedtem le) elvették frissen született gyermekét, mert az anya nem felelt meg a szülői alkalmassági teszten. Az ilyen pszichometriai teszteknek egyébként van értelme, hiszen kiszűrhetik, ha valaki tényleg olyan pszichés állapotban van, hogy képtelen volna gondoskodni a gyermekéről. Csakhogy a dán törvények értelmében a teszteket inuit származású embereken nem szabad alkalmazni - ugyanis ami Dániában kulturálisan elfogadott, az nem feltétlenül az egy inuit közösségben, így az eurocentrikus követelmények könnyen vezethetnek ahhoz, hogy a különböző őslakos népektől alkalmatlanságukra hivatkozva elveszik a gyerekeket, ahogyan ez történt a 20. század elején Kanadában és Ausztráliában is (ez utóbbiról az "1200 mérföld hazáig" című filmből kaphatnak képet azok, akik el bírják viselni Kenneth Branagh-t összvissz 10 percig a képernyőn, Judith Modell antropológus pedig érdekes tanulmányt írt arról, hogy az amerikai nevelőszülői alkalmassági tesztek hogyan zavarták össze az őslakosok amúgy tökéletesen működő nevelőszülői rendszerét). A dán hatóságok azzal érveltek, hogy Brønlund "nem eléggé grönlandi" - noha Grönlandon született, és mindkét szülője inuit.

Az általam talált cikkekből nem világos, miért is kérdőjelezték meg a hatóságok Brønlund inuit voltát, de a kívülről történő etnikai besorolás mindig is nehéz dió. Magyar viszonylatban is régóta folyik a vita arról, kit tekinthetünk cigánynak. Azt, aki beszéli valamely cigány nyelvet? Ez igen problémás, többek közt a romungró kategória puszta létével is megkérdőjelezi. Azt, aki követi a hagyományos kultúrát? Ez elég diszkriminatív megközelítés lenne, az én magyarságomat nem kérdőjelezik meg azért, mert nem fogyasztok pörköltet és szalonnát. Azt, akit mások annak mondanak? Akkor a 90-es években egy barátnőm vietnámi ex-pasija is sikeresen romává avanzsált, ugyanis a falubeliek, akik sose láttak még ázsiai embert, simán cigányként hivatkoztak rá. Azt, aki annak vallotta magát a népszámláláskor? Ez még a legelfogadhatóbb megoldás - lenne, ha nem lenne olyan mértékű a rasszizmus Magyarországon, hogy sokan óvakodnának egy kérdezőbiztos előtt felfedni a roma származásukat. És ha ez nem lenne elég, az emberek kulturális szokásai vagy akár önfelvállalása nem feltétlenül sorolhatók merev kategóriákba. Volt egy roma származású párom, akinek elvált szülei közül az anya nagyon próbálta titkolni a származását, így komoly erőfeszítéseket tett, hogy lánya ne találkozzon a lovári nyelvvel és a roma kultúrával - az apa viszont hagyományos módon élt, így amikor a lány nála volt, hagyományos roma ételeket evett és roma dalokat tanult. A kézilabda valóban nem tekinthető hagyományos grönlandi sportnak, lehet, hogy Brønlund inuitságát emiatt kérdőjelezték meg, de mutasson nekem valaki egy Dániában (vagy akár Grönlandon) élő inuitot, aki semmit nem tett magáévá a nyugati kultúra elemei közül.

Az etnikai önmeghatározás sok helyen azért kiemelt fontosságú, mert az etnikai kisebbségek tagjainak bizonyos előnyök járhatnak: ösztöndíj, a letelepedési engedély vagy állampolgárság könnyebb megszerzése, vagy akár bizonyos követelmények alól való felmentés. Egyes esetekben ezek tényleg paradoxonokhoz vezetnek, például szerintem elég vicces, hogy szefárd zsidó háttérrel könnyebben kap az ember spanyol állampolgárságot (főleg, hogy ezt még csak nem is kulturális, hanem genetikai alapon határozzák meg). A Brønlund esetében fennforgó szülői alkalmassági teszt azonban nem ilyen. Oké, hogy a sportolónő bántalmazó háttérből jön, de ez még nem teszi automatikusan alkalmatlanná a gyereknevelésre, hiszen a kulturális különbségekhez hozzátartoznak például a traumafeldolgozás eltérő módjai is (vagy adott esetben a rokonság nagyobb mértékű részvétele a gyereknevelésben). Ahelyett, hogy rögtön elvennék tőle a gyerekét, inkább nagyobb mértékben kellene monitorozni a pszichés állapotát, és segíteni, ha szükség van rá. Mellesleg szerintem ezt kéne tenni azokkal az anyákkal is, akik nála kevésbé - vagy egyáltalán nem - inuitok.

Így jártam anyátokkal - Robin titka

***SPOILER***

Az egyik epizódban Robin megemlíti, hogy fiatalkorában egyszer elkövetett egy "botlást". Ilyesmit persze nem szabad Barney közelében megemlíteni, mert addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, mi történt. Természetesen pornóra gyanakszik, de az epizód végén kiderül: még a 80-as években, reménybeli tinisztárként, Robinnak volt egy videóklipje, amelynek során ma már vérciki válltöméses ruhákban ugrabugrál egy plázában (ld. az illusztrációt a wikipédiáról). 

Barney persze nem véletlenül gyanakodott először pornóra, és nemcsak azért, mert folyton a szexen jár az esze; ha valakit - pláne egy nőt - le akarnak járatni, a pornó az egyik legkézenfekvőbb módszer. Most éppen Perintfalvi Ritát vélték felismerni egy több évtizedes osztrák pornófilmben. Nem tudni, hogy a teljes film deep fake, vagy egy valódi filmben tűnik fel egy Ritára némileg hasonlító színésznő, de őszintén szólva engem nem is nagyon érdekel. Elhiszem Ritának, hogy nem őt látjuk a filmben (mármint akik megnézik, én nem fogom), de amúgy meg ha ő lenne, akkor mi van? Tudtommal nem illegális szexfilmben szerepelni, Rita pedig nem apáca, így se egyházi, se világi törvényt nem szegett volna meg, ha élete egy pontján úgy dönt, hogy kamerák előtt fog élvezkedni. Sőt, mivel nem elsősorban pornóellenes aktivista, még azzal a fajta álszentséggel se vádolható, mint például egy olyan ember, aki meleg szexpartikra jár, de az alaptörvénybe beleírja, hogy házasság csak férfi és nő között létezhet. Most annak az álszentségét ne is említsük, hogy bárki is fedezte fel Rita állítólagos szereplését ebben a szexfilmben, mégis milyen jogon ítélkezik az olyan filmek szereplőiről, amelyeknek ő maga is fogyasztója?

Magyarország persze még mindig a prüdéria fellegvára, és míg a nagybani lopások, sikkasztások, sőt családon belüli erőszak simán megbocsátható, amint egy közszereplőről kiderül, hogy uram bocsá' szexualitása van, onnantól rögtön pellengérre állítják. Pedig jellemzően azoknak is van szexualitása, akik emiatt köpködnek másokra, lehet, hogy meg is örökítették, csak nem került nyilvánosságra (még). Amúgy a közhiedelemmel ellentétben a legtöbb pornószínész nem élvezetből űzi ezt a tevékenységet, hanem komoly anyagi, sőt adott esetben fizikai kényszerből. Tehát ha mondjuk egy ismerősömről kiderülne, hogy a múltban tényleg szerepelt pornófilmben, akkor én leginkább sajnálnám, hogy volt az életének ilyen nehéz időszaka. Semmiképpen se gondolnám viszont, hogy az aktuális mondanivalóját elhiteltelenítené az, ha fiatalon pornófilmben vagy diszkóvideóban szerepelt, vagy bármi más olyan dolgot csinált, amit cikinek szokás tartani. Mégis többről van itt szó, mint arról, hogy ha valakinek a mondanivalójába nem tudunk belekötni, akkor keresünk valami mást, amivel lejárathatjuk (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html); van benne egy jó adag szexizmus, szexnegatív gondolkodás, és egy olyan szintű prüdéria, ami szerintem a 21. században már nevetségesebb, mint Robin videóklipes szerkója. A Rita oldalán állóknak pedig nem azzal kéne foglalkozniuk, hogy bizonygatják a film kamu voltát, hanem hogy egy közszereplő vélt vagy valós, jelenlegi vagy múltbeli szexuális jellegű tevékenysége helyett a mondanivalójára helyezzék a hangsúlyt.

Cormoran Strike-sorozat, avagy feminista-e JK Rowling

JK Rowling transzfób ámokfutása tart már egy ideje, és egyre vadabb végletekbe esik. A múltkori vécés ötlete után (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/07/j-k-rowling-es-az-upskirting.html) most bojkottálni akar egy üzletet, mert ott transz nők is dolgoznak (https://www.lgbtqnation.com/2025/08/jk-rowling-urges-boycott-of-store-for-having-trans-employees/). Számomra talán az a legdühítőbb, hogy mindezt a feminizmus nevében teszi: döngeti a mellét, hogy ő milyen nagy feminista, és hogy valójában a nőket akarja ezzel védeni. A fent említett bejegyzésemben már kifejtettem, mi is ezzel a probléma, de ha ez nem győzne meg valakit, egy író esetében szerintem van egy tuti módszer arra, hogy kiderítsük, feminista-e az illető: tudniillik a művei. Míg a Harry Potterről elmondhatjuk, hogy nyomokban feminizmust tartalmaz - lásd az erős női szereplőket, mint McGalagony vagy Hermione, a koedukált kviddicscsapatokat (amely tény ironikus megvilágításba helyezi azt, hogy Rowling hevesen ágál a transz nők női sportolóként való indulása ellen) vagy azt, hogy az "egyszerű háziasszony" Molly Weasley győzi le az egyik legveszedelmesebb halálfalót (bocs, ha ez valakinek spoiler volt) - a Robert Galbraith álnéven írott krimijeiből kiderül, hogy ha valaha feminista volt is a szerző, most már egészen biztosan nem az. (Ezek a krimik ingyen is letölthetők, és akkor nem juttatjuk JKR-t további bevételhez, amivel transzfób ügyeket támogathatna.)

Szóval adva van egy férfi detektív és a titkárnője, akit később előléptetnek ugyan, de azért továbbra is megmarad köztük a főnök-beosztott viszony. A pasi, Cormoran Strike (igen, így hívják) nagydarab, csúnya, háborús veterán, sőt műlába van (ezen a ponton örömmel felsóhajtottam, hogy végre egy nem-klisé elem), ennek ellenére ragadnak rá a dúsgazdag, gyönyörű nők; az, hogy minden kötetben ágyba visz egy szexi tanút, nemcsak etikailag problémás, de nekem nem is túl hiteles. A nő, Robin, természetesen gyönyörű, főnökénél jóval fiatalabb, ő a szupertitkárnő, emellett okos is, de igazából végig Watsont játszik Sherlock mellett. A szöveg a férfire mindvégig a vezetéknevén, a nőre viszont a keresztnevén hivatkozik (ebben persze benne lehet az is, hogy Strike-nak milyen hülye a keresztneve, na de hát erről ki tehet?) Szóval nekem az egész a Perry Mason-könyvek szexista dinamikájára emlékeztet, csakhogy azok a 30-as, 40-es, 50-es években jelentek meg, szóval erősen meglepődtem, hogy még ma is írnak ilyesmit, pláne egy magát feministának tituláló író.

Persze "Robert Galbraith" védekezhet azzal, hogy művei egy krimiirodalmi hagyományba illeszkednek, ahol a nő támogatólag asszisztál a férfi nyomozóhoz; a fent említett Perry Masonökön kívül ide sorolhatjuk Petrocellit és a feleségét, Maigret-t és a feleségét, vagy Columbót és a láthatatlan feleségét. Csakhogy, kedves RG/JKR, nem ez az egyetlen krimiirodalmi hagyomány. Például mintha lett volna egy brit szerző, akinek a nyomozói között szerepel egy pasijával (későbbi férjével) mindvégig egyenrangú, vagány londoni lány, egy rangjához képest meglepően laza és bevállalós ifjú arisztokrata hölgy, vagy egy falusi aszexuális vénkisasszony, aki szinte mindig férfi segítőtárs nélkül, pusztán emberismeretére alapozva old meg bűnügyeket. Egy igazi feminista inkább ezekre a hagyományokra alapozna, mint hogy melldöngetve lengeti a feminizmus zászlaját, majd reprodukálja könyveiben a szexista sztereotípiákat.

(Ha valaki nem jött volna rá, kire utaltam az utolsó bekezdésben, íme egy nyom :-)  )