Inuit, inuitabb, még inuitabb, avagy az etnikai besorolás csapdái

 

https://telex.hu/kulfold/2025/08/24/dania-gronland-bronlund-ujszulott-szuloi-teszt

Ivana Nikoline Brønlund grönlandi származású dán kézilabdázótól (akinek a képét a Facebookról szedtem le) elvették frissen született gyermekét, mert az anya nem felelt meg a szülői alkalmassági teszten. Az ilyen pszichometriai teszteknek egyébként van értelme, hiszen kiszűrhetik, ha valaki tényleg olyan pszichés állapotban van, hogy képtelen volna gondoskodni a gyermekéről. Csakhogy a dán törvények értelmében a teszteket inuit származású embereken nem szabad alkalmazni - ugyanis ami Dániában kulturálisan elfogadott, az nem feltétlenül az egy inuit közösségben, így az eurocentrikus követelmények könnyen vezethetnek ahhoz, hogy a különböző őslakos népektől alkalmatlanságukra hivatkozva elveszik a gyerekeket, ahogyan ez történt a 20. század elején Kanadában és Ausztráliában is (ez utóbbiról az "1200 mérföld hazáig" című filmből kaphatnak képet azok, akik el bírják viselni Kenneth Branagh-t összvissz 10 percig a képernyőn, Judith Modell antropológus pedig érdekes tanulmányt írt arról, hogy az amerikai nevelőszülői alkalmassági tesztek hogyan zavarták össze az őslakosok amúgy tökéletesen működő nevelőszülői rendszerét). A dán hatóságok azzal érveltek, hogy Brønlund "nem eléggé grönlandi" - noha Grönlandon született, és mindkét szülője inuit.

Az általam talált cikkekből nem világos, miért is kérdőjelezték meg a hatóságok Brønlund inuit voltát, de a kívülről történő etnikai besorolás mindig is nehéz dió. Magyar viszonylatban is régóta folyik a vita arról, kit tekinthetünk cigánynak. Azt, aki beszéli valamely cigány nyelvet? Ez igen problémás, többek közt a romungró kategória puszta létével is megkérdőjelezi. Azt, aki követi a hagyományos kultúrát? Ez elég diszkriminatív megközelítés lenne, az én magyarságomat nem kérdőjelezik meg azért, mert nem fogyasztok pörköltet és szalonnát. Azt, akit mások annak mondanak? Akkor a 90-es években egy barátnőm vietnámi ex-pasija is sikeresen romává avanzsált, ugyanis a falubeliek, akik sose láttak még ázsiai embert, simán cigányként hivatkoztak rá. Azt, aki annak vallotta magát a népszámláláskor? Ez még a legelfogadhatóbb megoldás - lenne, ha nem lenne olyan mértékű a rasszizmus Magyarországon, hogy sokan óvakodnának egy kérdezőbiztos előtt felfedni a roma származásukat. És ha ez nem lenne elég, az emberek kulturális szokásai vagy akár önfelvállalása nem feltétlenül sorolhatók merev kategóriákba. Volt egy roma származású párom, akinek elvált szülei közül az anya nagyon próbálta titkolni a származását, így komoly erőfeszítéseket tett, hogy lánya ne találkozzon a lovári nyelvvel és a roma kultúrával - az apa viszont hagyományos módon élt, így amikor a lány nála volt, hagyományos roma ételeket evett és roma dalokat tanult. A kézilabda valóban nem tekinthető hagyományos grönlandi sportnak, lehet, hogy Brønlund inuitságát emiatt kérdőjelezték meg, de mutasson nekem valaki egy Dániában (vagy akár Grönlandon) élő inuitot, aki semmit nem tett magáévá a nyugati kultúra elemei közül.

Az etnikai önmeghatározás sok helyen azért kiemelt fontosságú, mert az etnikai kisebbségek tagjainak bizonyos előnyök járhatnak: ösztöndíj, a letelepedési engedély vagy állampolgárság könnyebb megszerzése, vagy akár bizonyos követelmények alól való felmentés. Egyes esetekben ezek tényleg paradoxonokhoz vezetnek, például szerintem elég vicces, hogy szefárd zsidó háttérrel könnyebben kap az ember spanyol állampolgárságot (főleg, hogy ezt még csak nem is kulturális, hanem genetikai alapon határozzák meg). A Brønlund esetében fennforgó szülői alkalmassági teszt azonban nem ilyen. Oké, hogy a sportolónő bántalmazó háttérből jön, de ez még nem teszi automatikusan alkalmatlanná a gyereknevelésre, hiszen a kulturális különbségekhez hozzátartoznak például a traumafeldolgozás eltérő módjai is (vagy adott esetben a rokonság nagyobb mértékű részvétele a gyereknevelésben). Ahelyett, hogy rögtön elvennék tőle a gyerekét, inkább nagyobb mértékben kellene monitorozni a pszichés állapotát, és segíteni, ha szükség van rá. Mellesleg szerintem ezt kéne tenni azokkal az anyákkal is, akik nála kevésbé - vagy egyáltalán nem - inuitok.

Így jártam anyátokkal - Robin titka

***SPOILER***

Az egyik epizódban Robin megemlíti, hogy fiatalkorában egyszer elkövetett egy "botlást". Ilyesmit persze nem szabad Barney közelében megemlíteni, mert addig nem nyugszik, míg ki nem deríti, mi történt. Természetesen pornóra gyanakszik, de az epizód végén kiderül: még a 80-as években, reménybeli tinisztárként, Robinnak volt egy videóklipje, amelynek során ma már vérciki válltöméses ruhákban ugrabugrál egy plázában (ld. az illusztrációt a wikipédiáról). 

Barney persze nem véletlenül gyanakodott először pornóra, és nemcsak azért, mert folyton a szexen jár az esze; ha valakit - pláne egy nőt - le akarnak járatni, a pornó az egyik legkézenfekvőbb módszer. Most éppen Perintfalvi Ritát vélték felismerni egy több évtizedes osztrák pornófilmben. Nem tudni, hogy a teljes film deep fake, vagy egy valódi filmben tűnik fel egy Ritára némileg hasonlító színésznő, de őszintén szólva engem nem is nagyon érdekel. Elhiszem Ritának, hogy nem őt látjuk a filmben (mármint akik megnézik, én nem fogom), de amúgy meg ha ő lenne, akkor mi van? Tudtommal nem illegális szexfilmben szerepelni, Rita pedig nem apáca, így se egyházi, se világi törvényt nem szegett volna meg, ha élete egy pontján úgy dönt, hogy kamerák előtt fog élvezkedni. Sőt, mivel nem elsősorban pornóellenes aktivista, még azzal a fajta álszentséggel se vádolható, mint például egy olyan ember, aki meleg szexpartikra jár, de az alaptörvénybe beleírja, hogy házasság csak férfi és nő között létezhet. Most annak az álszentségét ne is említsük, hogy bárki is fedezte fel Rita állítólagos szereplését ebben a szexfilmben, mégis milyen jogon ítélkezik az olyan filmek szereplőiről, amelyeknek ő maga is fogyasztója?

Magyarország persze még mindig a prüdéria fellegvára, és míg a nagybani lopások, sikkasztások, sőt családon belüli erőszak simán megbocsátható, amint egy közszereplőről kiderül, hogy uram bocsá' szexualitása van, onnantól rögtön pellengérre állítják. Pedig jellemzően azoknak is van szexualitása, akik emiatt köpködnek másokra, lehet, hogy meg is örökítették, csak nem került nyilvánosságra (még). Amúgy a közhiedelemmel ellentétben a legtöbb pornószínész nem élvezetből űzi ezt a tevékenységet, hanem komoly anyagi, sőt adott esetben fizikai kényszerből. Tehát ha mondjuk egy ismerősömről kiderülne, hogy a múltban tényleg szerepelt pornófilmben, akkor én leginkább sajnálnám, hogy volt az életének ilyen nehéz időszaka. Semmiképpen se gondolnám viszont, hogy az aktuális mondanivalóját elhiteltelenítené az, ha fiatalon pornófilmben vagy diszkóvideóban szerepelt, vagy bármi más olyan dolgot csinált, amit cikinek szokás tartani. Mégis többről van itt szó, mint arról, hogy ha valakinek a mondanivalójába nem tudunk belekötni, akkor keresünk valami mást, amivel lejárathatjuk (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html); van benne egy jó adag szexizmus, szexnegatív gondolkodás, és egy olyan szintű prüdéria, ami szerintem a 21. században már nevetségesebb, mint Robin videóklipes szerkója. A Rita oldalán állóknak pedig nem azzal kéne foglalkozniuk, hogy bizonygatják a film kamu voltát, hanem hogy egy közszereplő vélt vagy valós, jelenlegi vagy múltbeli szexuális jellegű tevékenysége helyett a mondanivalójára helyezzék a hangsúlyt.

Cormoran Strike-sorozat, avagy feminista-e JK Rowling

JK Rowling transzfób ámokfutása tart már egy ideje, és egyre vadabb végletekbe esik. A múltkori vécés ötlete után (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/07/j-k-rowling-es-az-upskirting.html) most bojkottálni akar egy üzletet, mert ott transz nők is dolgoznak (https://www.lgbtqnation.com/2025/08/jk-rowling-urges-boycott-of-store-for-having-trans-employees/). Számomra talán az a legdühítőbb, hogy mindezt a feminizmus nevében teszi: döngeti a mellét, hogy ő milyen nagy feminista, és hogy valójában a nőket akarja ezzel védeni. A fent említett bejegyzésemben már kifejtettem, mi is ezzel a probléma, de ha ez nem győzne meg valakit, egy író esetében szerintem van egy tuti módszer arra, hogy kiderítsük, feminista-e az illető: tudniillik a művei. Míg a Harry Potterről elmondhatjuk, hogy nyomokban feminizmust tartalmaz - lásd az erős női szereplőket, mint McGalagony vagy Hermione, a koedukált kviddicscsapatokat (amely tény ironikus megvilágításba helyezi azt, hogy Rowling hevesen ágál a transz nők női sportolóként való indulása ellen) vagy azt, hogy az "egyszerű háziasszony" Molly Weasley győzi le az egyik legveszedelmesebb halálfalót (bocs, ha ez valakinek spoiler volt) - a Robert Galbraith álnéven írott krimijeiből kiderül, hogy ha valaha feminista volt is a szerző, most már egészen biztosan nem az. (Ezek a krimik ingyen is letölthetők, és akkor nem juttatjuk JKR-t további bevételhez, amivel transzfób ügyeket támogathatna.)

Szóval adva van egy férfi detektív és a titkárnője, akit később előléptetnek ugyan, de azért továbbra is megmarad köztük a főnök-beosztott viszony. A pasi, Cormoran Strike (igen, így hívják) nagydarab, csúnya, háborús veterán, sőt műlába van (ezen a ponton örömmel felsóhajtottam, hogy végre egy nem-klisé elem), ennek ellenére ragadnak rá a dúsgazdag, gyönyörű nők; az, hogy minden kötetben ágyba visz egy szexi tanút, nemcsak etikailag problémás, de nekem nem is túl hiteles. A nő, Robin, természetesen gyönyörű, főnökénél jóval fiatalabb, ő a szupertitkárnő, emellett okos is, de igazából végig Watsont játszik Sherlock mellett. A szöveg a férfire mindvégig a vezetéknevén, a nőre viszont a keresztnevén hivatkozik (ebben persze benne lehet az is, hogy Strike-nak milyen hülye a keresztneve, na de hát erről ki tehet?) Szóval nekem az egész a Perry Mason-könyvek szexista dinamikájára emlékeztet, csakhogy azok a 30-as, 40-es, 50-es években jelentek meg, szóval erősen meglepődtem, hogy még ma is írnak ilyesmit, pláne egy magát feministának tituláló író.

Persze "Robert Galbraith" védekezhet azzal, hogy művei egy krimiirodalmi hagyományba illeszkednek, ahol a nő támogatólag asszisztál a férfi nyomozóhoz; a fent említett Perry Masonökön kívül ide sorolhatjuk Petrocellit és a feleségét, Maigret-t és a feleségét, vagy Columbót és a láthatatlan feleségét. Csakhogy, kedves RG/JKR, nem ez az egyetlen krimiirodalmi hagyomány. Például mintha lett volna egy brit szerző, akinek a nyomozói között szerepel egy pasijával (későbbi férjével) mindvégig egyenrangú, vagány londoni lány, egy rangjához képest meglepően laza és bevállalós ifjú arisztokrata hölgy, vagy egy falusi aszexuális vénkisasszony, aki szinte mindig férfi segítőtárs nélkül, pusztán emberismeretére alapozva old meg bűnügyeket. Egy igazi feminista inkább ezekre a hagyományokra alapozna, mint hogy melldöngetve lengeti a feminizmus zászlaját, majd reprodukálja könyveiben a szexista sztereotípiákat.

(Ha valaki nem jött volna rá, kire utaltam az utolsó bekezdésben, íme egy nyom :-)  )