A reality-sorozat főhőse, Jazz, már óvodáskorában tudta, hogy ő nem kisfiú, hanem kislány. Ezt meg is mondta szüleinek, akik elfogadták a döntését és onnantól kezdve egyértelműen lánynak kezelik. De nemcsak ők: a testvérei, az osztálytársai, a nagyszülei is. Jazznak vannak ugyan speciális nehézségei (például a fürdőruha-választásnál), de a sorozat folyamán egyszer sem látunk olyasmit, hogy valaki fiúnak kezelné.
A radikális feministák egyik gyakori érve, hogy a transznők azért nem tekinthetők nőknek, mert férfiként szocializálódtak. Ez az elfogadhatóbban hangzó változata a biológiai esszencializmusnak, amely szerint születési nemi szervei határozzák meg az embert; kábé ugyanúgy, ahogy a szalonrasszista érvelés szerint a cigányoknak nem a „vérében”, hanem „csak” a „kultúrájában” van a lopás. Mindkét esetben egy (korlátozott információn alapuló) elképzelést kiterjesztünk egy csoport minden tagjára. Amint azonban egyedi eseteket nézünk, rögtön kiderül, hogy sántít az érvelés, hiszen Jazzra aztán nem lehet azt mondani, hogy fiúként szocializálódott.
Jazz és a hozzá hasonló transznemű tinédzserek, akik kiskoruktól fogva a születési biológiai nemüktől eltérő nemben élnek, cáfolják a radikális feminista szocializációs érvet. Az érvvel azonban sokkal nagyobb baj van: nevezetesen, hogy mit is jelent nőként (vagy férfiként) szocializálódni? És ki az, aki szocializálja az embert? Van, hogy egy gyereket szülei úgy kezelnek, mintha születési nemébe tartozna, társai előtt azonban vagy hitelesen játssza a másik nemet (mint a Tomboy című francia filmben), vagy mivel nem felel meg a születési nemére vonatkozó elvárásoknak, a többiek automatikusan bekategorizálják a másik nembe (ez történik gyakran a nőies meleg fiúkkal is). Az is kérdés, hogy a szülők folyamatosan nyomatják-e a gyerek születési neme szerinti elvárásokat, vagy egy idő után feladják. És persze különböző kultúrákban, társadalmi rétegekben vagy akár családokban is más-más elképzelések társulnak a férfi vagy női szerephez (lásd a 200 forintos kérdést: férfimunka-e a porszívózás?). Feminista csoportokban beszélgetve azt látom, hogy egyre több szülő próbál tudatosan nem rányomni a gyerekeire nemi szerepelvárásokat, de ez nem újkeletű jelenség, már a 20. század elején is bőven volt rá példa. Nem mondhatjuk, hogy a transznők férfiként szocializálódtak, mert a férfiszerep nem egységes, és ha egy adott kultúra vagy kulturális közeg ki is termel magából egy mainstream férfiideált, egyetlen férfi sem tudja azt tökéletesen hozni és sokan nem is próbálják.
Persze találkoztam én is transznőkkel, akik dominálni próbálják a beszélgetést és csak önmagukra figyelnek; találkoztam ilyen cisz nőkkel és transz férfiakkal is. Vagy azért teszik ezt, mert éppen identitásválságon mennek keresztül és nem képesek kifelé figyelni, vagy mert a sok trauma miatt folyamatosan támadva érzik magukat, vagy mert csak LMBTQ/feminista közegben lehetnek azok, akik valóban szeretnének lenni, és ki akarják használni az alkalmat. Vagy egyszerűen csak antiszociális a személyiségük. Ez nem nemi identitás függvénye. Amikor azonban feministák egy-egy ilyen esetből általánosítanak és az egész transz közösséget kirekesztik, az semmivel sem jobb annál, mint mikor valaki általában a női nem (vagy a feministák, vagy a melegek és leszbikusok) értékét vagy képességeit ítélik meg egy-egy negatív példa alapján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése