Beszélnünk kell Kevinről, és a magyar politikáról is

 

Függetlenül attól, hogy felelősnek tartjuk-e Évát bármilyen mértékben azért, hogy fiából sorozatgyilkos lett (szerintem ez senkinek sem spoiler, aki jegyet vesz a darabra), azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy már idejekorán látta a jeleket. Egészen fia kiskorától feltűntek neki olyan dolgok, amiket nem tartott okénak, és fel is hívta ezekre férje figyelmét. A fiát rajongásig szerető apa azonban, mindenki mással karöltve, folyamatosan elhessegeti ezeket a gyanúkat, mondván, hogy ez tök normális, minden gyereknek vannak fura dolgai, ne tessék ezt túlgondolni, anyuka. És már régen késő, mikor rájönnek, hogy nem anyuka gondolta túl (már akik megérik persze).

 

A darabot nézve jöttem rá, hogy az Orbán-rezsim kezdete óta hányszor éreztem magam ugyanúgy, mint Éva. Sorra jöttek az olyan törvények, amelyek néhányunk fejében megkongatták a vészharangot, de a többség csak legyintett rá, és közölte, hogy rémeket látunk. Ilyen volt például a Lex CEU, amelynek hatására többen vizionalizálták a magyar felsőoktatás szabadságának megszűnését, vagy az a 2019-es törvény, amely szerint az iskolaigazgató kerülhet bajba, ha beenged iskolájába „a gyerekek fejlődésére káros” programokat. Én rögtön beleláttam, hogy ez elsősorban a Melegség és Megismerés ellen irányul, de a legtöbben nem hittek nekem. Aztán csak jöttek folyamatosan a törvények, míg végül ténylegesen sikerült egy olyan kombót létrehozni, amely ellehetetlenítette a programot.

Persze jogos megállapítás a darabban, hogy Éva azért látja jobban Kevin gázos tulajdonságait, mert kevésbé szereti őt, mint az apa. Akik nagyon erősen kötődnek Magyarországhoz, nemcsak a mindent átható propaganda miatt veszik kevésbé észre az intő jeleket, hanem mert azokkal szembesülni kognitív disszonanciát okozna nekik. Külföldön élve fizikailag és érzelmileg is nagyobb távolságban vagyunk az országtól, ráadásul van egy összehasonlítási alapunk egy (ideális esetben) demokratikus közeggel. Szóval jó lenne, ha a Magyarországon maradtak meghallanák a figyelmeztetésünket: az ország nagyon rossz irányba halad, és ez sokkal több áldozatot követel majd (és követelt meg már most is), mint Kevin ámokfutása.

Balomania, avagy újra a giccsről és a "magas művészetről"

 

A brazil nagyvárosok szegénynegyedeiben a férfiak különös hobbit űznek: színes hőlégballonokat készítenek és röptetnek fel az égbe, míg mások a leesett hőlégballonokat "levadásszák", sőt újrahasznosítják. A hagyomány állítólag vallási eredetű, de aztán szélesebb körben elterjedt, amióta pedig betiltották, "bandákba" szerveződött (többnyire) férfiak űzik titokban, folyamatosan menekülve a rendőrség elől. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a maszkulinitás elemévé emelkedett az, hogy valaki hosszú éveken át papírcsíkokat ragaszt egybe, hogy a képen láthatóhoz hasonló mintákat létrehozzon. Ezek az emberek végtelenül szorgalmasak, hiszen kereső munkájuk mellett (ami fontos, hiszen a léggömbözés drága mulatság) napi több órát töltenek léggömbkészítéssel, csapatmunkában. A csapatok között barátságos versengés folyik, nyilván mindenki fel akar vágni a maga léggömbjével, ugyanakkor segítenek egymásnak, ahol tudnak. És az, hogy a film rendezőnőjét is befogadták a közösség teljes értékű tagjaként, mutatja azt is, hogy ez a fajta maszkulinitás nem is annyira exkluzív, mint mondjuk az angol férfikluboké.

E rövid genderelemzés után leginkább arról szeretnék beszélni, ami felmerül kérdésként a filmben is: művészet-e a hőlégballonozás? A megkérdezett gyerekek egyöntetűen vallják, hogy igen, mivel a léggömbök szépek, és alkotóik önmagukat fejezik ki rajtuk keresztül. A törvényhozók és a rendőrség persze nem ezt gondolja. Az egyszerű nép alkotásait inkább giccsnek, mint műalkotásnak szoktuk tekinteni - kivéve persze azt a fajta "népművészetet", amelyet a 19. században a nacionalizmus fedezett fel magának mint az adott "nemzet lelkének" kifejeződését, és emelt piedesztálra. Ebből az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy míg a Miska kancsó művészi alkotásnak számít, a latin-amerikai népi kultúra színességét festményeibe beemelő Frida Kahlo képei a magas művészet ünnepelt alkotásai, az ugyanezen motívumokat felhasználó léggömbök giccsnek számítanak.

Korábban már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html), hogy a művészet és a giccs közötti határvonal gyakran ideológiai alapon, mesterségesen lett meghúzva. Ugyanilyen mesterséges a határvonal a múzeumokban bemutatott "hagyományos népművészet" és a ma is élő, alkotásokat létrehozó népi gyakorlatok, mint a brazil hőlégballonok vagy az egyes spanyol városok utcáit vallási ünnepeken beborító virág- és homokfestmények között.

Ezek az alkotások persze színesebbek és könnyebben értelmezhetők, mint a kortárs festészet sok alkotása (bár Frida Kahlo pont egy jó ellenpélda). De micsoda elitizmus már úgy hozzáállni, hogy csak az minősül igazi művészetnek, ami nehezen megfejthető, gondolkodást és műveltséget igényel. Amely kritériumot egyébként az elmúlt korok művészetével szemben nem hozzuk fel elvárásként (ld. a fenti bejegyzésemben emlegetett köztéri lovasszobrokat). Pavarotti áriáit sem feltétlenül elemezgeti hosszasan mindenki, aki elmegy a koncertre - de amikor az egyik hőlégballon egy Pavarottit ábrázoló zászlót húz maga után, az már nem műalkotás. (Megjegyzem, a magyar népművészet alkotásain a 19. században betyárok, a 20. század végén meg a Viszkis voltak az egyik visszatérő motívum, ehhez képest a Pavarotti-motívum - amit azzal indokolnak, hogy "mert hát mindenki szereti az operát" - elég sokat elmond a két kultúra közötti különbségről.) A Pavarottit ábrázoló hőlégballon szerintem gyönyörűen mutatja, hogy nincs olyan szigorú határ a művészet fajtái között, mint sokan gondolni szeretnék: amit valaki önkifejezésként, alkotási céllal létrehozott mások élvezetére, az ugyanúgy művészet, akkor is, ha nekünk személy szerint nem tetszik. De lehet, hogy ha az elitizmusunkat levetjük, beismerjük, hogy a szívünk mélyén minket is megszólít egy kicsit. A Balomania léggömbjei engem mindenképpen.

(A film nov. 24-ig látható az online Verzió fesztiválon, a kép ennek a honlapjáról van.)

Szabó T. Anna: Zsoltárszimfónia

 ***SPOILER***

Szabó T. Anna az általam ismert legérzékenyebb, legtudatosabb feminista novellaírónő Magyarországon. Ez a novellája egy nagyon nagy tabutémát boncolgat, és azért is írok róla, hogy kicsit láthatóbbá tegyem, mert az elmúlt évek pedofilbotrányai kapcsán előkerülhet ez az érv, elsősorban az elkövetők részéről. Hogy tudniillik az áldozat saját maga is akarta.

Ezen a ponton egyrészt hivatkoznék Perintfalvi Rita könyvére (Amire nincs bocsánat), aki nagyon szépen kifejti azt a hatalmi egyenlőtlenséget, amely egy egyházi személy és a nyájába tartozó emberek között fennáll, és ami miatt egy ilyen viszony soha nem lehet egyenrangú. Egy papnak nem lehet nemet mondani, a kevésbé tapasztalt hívő akár bűnnek is gondolhatja a nemet mondást, főleg, ha a pap is ezt sugallja. A novella hősnője azonban valóban szerelmes a papba. Beszélhetünk akkor erőszakról?

Szerintem igen. Egyrészt nagyon jól látjuk, hogy a pap iránti szerelem a kislány számára menekülés szomorú Hamupipőke-életéből, amelybe csak a pap vezette kóruspróbák hoznak némi változatosságot. Másrészt elég egyértelmű a novellából, hogy a papba pont az elérhetetlensége miatt szeretett bele, ahogy más tinédzserek K-Pop zenekarok énekeseiért rajonganak. Ez biztonságos módja a szerelem megélésének, hiszen feltételezi, hogy a pap - a köztük levő hatalmi különbség és a cölibátusi fogadalom miatt - úgysem fog semmit csinálni. A kislány szerelmes volt a papba, még szexuális élvezetet is megélt ennek kapcsán, de nem állt szándékában ezt a pappal együtt megélni.

A novella végén a pap levelet ír a lánynak, amiben kvázi őt teszi felelőssé a történtekért, őt vádolja, amiért "elcsábította". Ez az erőszaktevők klasszikus hárítása. Valójában akármennyire szerelmes volt is a kislány, a papnak tartania kellett volna a határokat, egyrészt mert ezt fogadta meg annak idején, másrészt mert ha egy kicsit belegondol a kettőjük közötti hatalmi különbségbe, akkor nem él vissza a helyzetével. Szóval mindig gyanakodjunk, amikor az erőszakkal vádolt személy azt mondja, hogy a másik is akarta. Nem tudhatjuk, mit akart a másik pontosan, ő meg a saját privilegizált helyzetéből pláne nem.

(A novella a képen látható kötetben van.)

Etiópiában készült

 

***SPOILER***

A kínaiak nagy ipartelepet építettek egy etióp kisvárosban, és már tervezik a másodikat. Csakhogy a leendő gyárak területén egy falu földjei terülnek el, amelynek lakosai addig nem engedik az építkezés megkezdését, míg kártérítést nem kapnak elvett birtokaikért. A kínaiak értetlenül állnak a dolog előtt, hiszen – mint a városi önkormányzattal való tárgyalásukból kiderül – ők már megfizették a kártérítést. De akkor hol a pénz?

A magyar nézőnek valószínűleg ez a rejtély nem okoz akkora fejtörést, mint a kínai befektetőknek, ahogy az is kínosan ismerős, ahogy a polgármester felvázolja nagyratörő álmait egy csodálatos pihenőparkról lovaglóösvényekkel, gyeppel és mesterséges tóval (ez különösen hasznos felhasználása a vízforrásoknak egy olyan régióban, ahol a gazdák kétségbeesetten imádkoznak esőért). És azon sem lepődünk meg nagyon, hogy a film végéig sem a csodapark, sem az ipari komplexum nem épül meg, a polgármester viszont már rég valahol máshol folytatja csak önmaga számára áldásos tevékenységét. A Budapesten soha meg nem épült Fudan Egyetem története mutatja, hogy a sztereotípiákkal ellentétben nem az afrikaiak a korrupció igazi nagymesterei.

A kínaiaknak persze gazdaságilag és politikailag is előnyt jelent, ha megvethetik a lábukat Afrikában, és ugyanez igaz az Európai Unióra is. Ám előfordulhat, hogy eljön az a pont, amikor elegük lesz a korrupcióból, úgy vélik, hogy ez nem éri meg, és keresnek egy másik várost vagy országot, ahol tisztábban mennek a dolgok. Persze jelenleg az EU egyetlen országa sem enged meg olyan léptékű kínai beruházásokat, mint Magyarország, mivel ezt eleve uniós szabályok tiltják. Ám amint egy másik ország rájön, hogy ha Orbán büntetlenül megszegheti a szabályozást, akkor ők is, simán lehet, hogy a kínaiak egy kevésbé korrupt és támogatóbb környezet reményében oda helyezik át tevékenységüket. Az, hogy mi lesz a magyar gazdaságból a kínai tőke nélkül, egy érdekes kérdés, de lekörözhet még minket Etiópia, ha nagyon igyekszik.

(Ha valaki a spoilereim ellenére is megnézné a filmet, a Verzió Fesztiválon megteheti.)