A Mi Hazánk plakátleragasztó akciója, avagy mi a gond az idealizálással

 https://telex.hu/belfold/2024/09/23/arc-kiallitas-plakatrongalas-mi-hazank-mozgalom

A Mi Hazánk Mozgalom ahhoz képest, hogy magát az erkölcs képviselőjeként állítja be, meglepően sűrűn szegi meg a törvényt. Novák Előd zászlólopási akciói után most az ARC plakátkiállítás egyik plakátját ragasztgatták le. Ilyen volt:

és ilyen lett:

Mint néhány facebookos kommentelő rámutatott, a Mi Hazánk akciója ironikus módon megerősítette a plakát eredeti üzenetét, a mű címe ugyanis: "Anya vagy, ne panaszkodj!" Az is megfigyelhető, hogy míg az eredeti plakáton jellemzően átlagos hétköznapi, akár testi problémák (kialvatlanság, mindig piszkos ruha stb.) szerepelnek, ezekkel a Mi Hazánk csak idealizált szólamokat ("ajándék", "jövő") tud szembeállítani (tehát nincs köztük olyasmi, hogy "de jó, nagyobb lett a mellem!", ami ellenpontja lehetne az eredeti plakáton szereplő panaszoknak). Amivel ismét csak ráerősítenek a plakát üzenetére, hiszen ezek a szólamok körülvesznek minket a közbeszédben, és a gyereket vállalók közül biztos sokan azonosulnak is legalább néhányukkal. Vagyis két malomban őrölnek, és ha valaki a leragasztott változat mellett az eredetit is látta, az pontosan tisztában lesz az idealizáló szólamok ürességével - mint ez a cikkre kommentelő anyák történeteiből ki is derül.

De mi is a gond az idealizálással? Hiszen sokan ábrándozunk egy ideális világról, és ehhez a tévéből és az Instagramról is bőven kapunk muníciót. És sokan szeretnének úgy élni, hogy megvalósítják mások álmait. Csakhogy senki élete nem tökéletes, a legboldogabb anya is érzi néha kialvatlannak és fáradtnak magát. Ha viszont azt az üzenetet kapja, hogy ez nincs rendben, és kifelé tökéletesen boldognak kell látszania, abba sokkal inkább belerokkanhat, mint a gyerek körüli teendőkbe. Arról, hogy a színlelés milyen mentális teherhez és pszichés betegségekhez vezethet, bőven tanúskodnak a drogossá váló sztárok történetei, vagy a rejtőzködő LMBT+ emberek pszichés egészségével foglalkozó szakirodalom. Vagyis ha a közbeszéd idealizálja az anyaságot, és ezért az anyák nem beszélhetnek a dolog negatív oldaláról, akkor egy csomó gyerek pszichés problémákkal küzdő anya mellett fog felnőni. Ennek a következményeiről kérdezzük meg nyugodtan a pszichológusokat, Freud bácsival kezdve.

Persze az eredeti plakáton felsorolt panaszok egy részére megoldás lehet, ha van egy vagy több személy, akire az anya segítségként támaszkodhat, hogy néha ő is kipihenhesse magát. Korábban is írtam itt a blogon arról (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), hogy a gyereknevelést egy vagy akár két emberre rátestálni irreálisan nagy feladat, és igazából vagy olyan közösségekre vagy olyan ellátórendszerre lenne szükség, ami a teher egy részét leveszi az anya/szülők válláról. Ez azonban csak akkor jöhet létre, ha lehet beszélni a problémákról. Ráadásul az anyaság idealizálása akkor is közbelép, ha amúgy az anya mellett lenne, aki átveszi a feladatok egy részét. Nemrég beszélgettem egy fiatal nővel, akinek a férje - amikor épp nem dolgozik - nagyon szívesen vigyáz a kisfiukra, sőt biztatja is feleségét, hogy ilyenkor pihenje ki magát, menjen el feltöltődni, szórakozni. A feleség azonban inkább arra használja ezt az időt, hogy elvégezze az összes házimunkát, hogy az idő többi részében csak a gyerekkel foglalkozhasson, mint egy jó anyának illik. Annyira internalizálta az anyákkal szembeni elvárásokat, hogy akkor is teljesítenie akarja őket, ha amúgy senki más nem várja el tőle. És közben öngyilkossági gondolatokkal küzd.

Dúró Dóra állítása szerint az eredeti plakát "családellenes", mert potenciálisan eltántoríthatja a fiatalokat a gyerekvállalástól. Csakhogy, mint fent kifejtettem, pont nem családellenesség az, ha beszélünk a gyerekvállalás árnyoldalairól. Egyrészt akkor lehet megoldásokat találni, hogy könnyebb legyen a családoknak, másrészt maga a panaszkodás is segíthet kiadni a feszültséget (ezt szerintem mindenki tudja, akinek volt valaha idős, sok betegségben szenvedő szomszédasszonya). Az viszont, ha nem készítjük fel a fiatalokat a gyerekvállalás valóságára, ezért a gyerekük pszichés problémákkal küzdő szülők mellett vagy esetleg intézetben nő fel, már tekinthető családellenesnek. Most ismét kiderült, hogy a nacionalisták számára csak az a fontos, hogy több gyerek szülessen, de az, hogy ezek a gyerekek milyen fizikai és pszichés környezetben nőnek fel, egyáltalán nem érdekli őket. Hát ennyit jelent nacionalista szemmel családbarátnak lenni.

Anti-doncamillók az egyházban

 Don Camillo figurájával gimnazista koromban találkoztam először, Eszter nevű osztálytársamtól kaptam kölcsön egy róla szóló könyvet. Visszatekintve meg tudom érteni, miért jött be ez a figura Eszternek, aki egy rendkívül jó humorú, ugyanakkor mélyen katolikus lány volt. Don Camillo falusi plébános igaz keresztény, aki ha elutasítást vagy gyűlöletet érez magában, gyorsan önvizsgálatot tart és jó útra tér; emellett azonban vicces, simlis, olykor bunyózik és a Terence Hill-féle változatban motorral megy le a lépcsőn (viszont abban kevésbé vicces, úgyhogy Fernandelt teszem ide illusztrációnak, aki számomra sokkal jobban hozza a figurát).

Persze Don Camillo kitalált figura, de én ismertem valódi hús-vér Don Camillókat. Még a 90-es években Litvániában ismerkedtem meg pár ferences szerzetessel, akik egy ottani lengyel faluban laktak. Rendkívül vicces emberek voltak (Janusz atyát és engem egyszer kidobtak egy vilniusi édességboltból, mert annyira röhögtünk, hogy zavartuk a vevőket). Szabad idejükben fociztak, túráztak, Marek atya Edward Stachurát olvasott és a reverenda alatt rózsaszín inget hordott, a helyi gyerekek pedig esténként a paplak kertjébe tódultak, ahol Janusz atya gitározott, és körjátékokat játszottak arról, milyen házimunkákban segített Jézus kiskorában. Egyikük elmondta nekem, hogy Szent Maximilián, az Auschwitzban mártírhalált halt náciellenes szerzetes példája inspirálta arra, hogy belépjen a rendbe. Számomra máig ők képviselik az emberarcú vallást, amelyben nincsenek fennkölt szólamok, csak hétköznapi vidámság, nyitottság és nagyon mély, őszinte hit.

A magyar katolikus közéletben ezzel szemben anti-doncamillókat találunk: olyan katolikus papokat, akik nagy fennkölten hirdetik a hitüket, de emellett gyűlöletet szítanak, miközben ők maguk is messze nem feddhetetlenek. A nemrég lebukott Bese Gergő atya mellett számomra Hodász atya is ide tartozik, és nemcsak azért, mert gyanítom, hogy bátor coming outját legalább részben a lebukástól való félelem ösztönözte (akkoriban már elég sok pletyka keringett róla). Az internalizált homofóbia egy dolog, ezen nagyon sok LMBT+ ember keresztülmegy, de ettől még nem kell nyilvánosan, hevesen uszítani az LMBT+ emberek ellen. Akkor különösen nem, ha fennáll a veszély, hogy ők maguk is a maguk által (is) gerjesztett homofóbia áldozataivá válnak. Bese Gergő és Hodász atya nemhogy Don Camillo standardjának nem felel meg, de még Fülig Jimmyének sem, akinek közismert bölcs mondása szerint „akinek vaj van a fején, ne sétáljon a napon”. Persze Don Camillo helyzeti előnyben van azáltal, hogy a feszületen levő Krisztus időnként emlékezteti rá, hogy viselkedik egy igaz keresztény – biztos vagyok benne, hogy Bese Gergő atyához nem beszél semmilyen Krisztus-szobor, na de ez nem véletlen.

Akármennyire is nyomja a magyar kormány a kereszténységet, statisztikák bizonyítják, hogy a katolikusok (főleg a gyakorló katolikusok) száma egyre csökken. Ez általában egész Európára igaz, szemben Dél-Amerikával, ahol a felszabadítás teológiája egy sokkal emberközelibb, doncamillo-szerűbb mentalitást hozott létre az egyházban. Ha a katolikus egyház fenn akar maradni, ilyesmire lenne szüksége, nem pedig mellveregető, gyűlöletkeltő anti-doncamillókra.