A zürichi/floridai/tenerifei expressz

 

Tenerifén természetesen nincs vasút, a posztom címe igazából a "Viktória - A zürichi expressz" címén alapuló szójáték. Arról a jelenségről szeretnék írni, ami ennek a filmnek is a témája, de a külhoni magyarok csoportjaiban is újra és újra előkerül: hogy magyarok fix munkaszerződés, pénz, nyelvtudás és kapcsolatok nélkül elindulnak egy idegen országba azzal, hogy ott majd jobb életet találnak maguknak. Vannak köztük reménytelen helyzetben levők, mint a filmbéli fiatal lány, de ismerek olyan negyvenes férfit, aki feladta topmenedzseri állását abban a reményben, hogy ha minden héten bejelentkezik az amerikai zöldkártya-sorsolásra, előbb-utóbb az ő nevét húzzák ki, és akkor kimegy dolgozni Floridába (hogy mit, azt ő se tudja, csak turistaként járt ott).

Nyilván én leszek az utolsó, aki le akarna beszélni bárkit is arról, hogy elhagyja Magyarországot. De sokan indulnak úgy útnak, hogy semmilyen formában nincsenek erre felkészülve. Vagy abban reménykednek, hogy a célországban majd besétálnak az első helyre és automatikusan kapnak munkát és szállást, vagy az ottani magyar közösségtől várják el, hogy biztosítsák ezeket. Pedig a sztereotípiával ellentétben a nyugatra költöző magyarok nem lesznek azonnal milliomosok, mint a Hufnágel Szteve, és hiába élnek esetleg jobb életszínvonalon, mint Magyarországon maradt társaik, nem fognak x darab sofőrt/bentlakásos magántanárt/kertészt/személyi titkárt alkalmazni. Főleg nem olyat, akivel soha életükben nem találkoztak, csak azon az alapon kellene alkalmazniuk, hogy ő is magyar.

Az idejönni vágyó magyarok ezen a ponton szoktak megsértődni. Hogy képzeljük, hogy nem bízunk bennük automatikusan pusztán azért, mert véletlenül ugyanabba az országba születtünk? Pedig ők is jobban tennék, ha nem bíznának meg automatikusan bárkiben csak azért, mert magyar, vagy mert munkát ígér. A filmben említett jelenség, az emberkereskedelem, legtöbbször úgy valósul meg, hogy egy magyar lány (vagy fiú) lelkesen elfogadja egy ismeretlen honfitársától a külföldi táncosnői vagy felszolgálói munkát, aztán a helyszínen - ahol nem beszéli a nyelvet, elvették az útlevelét és nincs pénze hazautazni - szembesül azzal, hogy valójában szexmunkát kell végeznie. És mielőtt a férfiak biztonságban éreznék magukat, rámutatnék, hogy - a férfi szexmunka létező jelensége mellett - a kínai tulajdonú gyárakban végzett rabszolgamunka vagy más hasonló kizsákmányolás őket is potenciálisan fenyegeti.

Amikor tehát a tenerifei magyar főkonzulátus olyan tájékoztatót tesz ki, amelyben figyelmezteti a külföldre költözni vágyókat, hogy megfelelő felkészültség nélkül ne induljanak el (olvasható itt: <iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fkonzultenerife%2Fposts%2Fpfbid0Y15FnpUT1s92X5VznNAzQcWhwYZBATinb83sQ42ZdrPtprHCC9A1A4mq2muBTnodl&show_text=true&width=500&is_preview=true" width="500" height="310" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>), vagy amikor a "nem beszélek idegen nyelveket, nincs szakmám, de ki akarok költözni és munkát keresek" típusú posztokra a kint élők azt válaszolják, hogy így nem nagyon van esélye, ezt nem azért teszik, mert irigylik a másiktól azt, ami nekik már megvan. Nem önmagukat akarják védeni, hanem a segítségkérőt attól, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Egy ismeretlen országba költözni akkor se könnyű, ha valakinek van már fix lakása, munkája és nyelvtudása, ezek nélkül viszont nemcsak nehéz, de veszélyes is. És persze mindig van, aki elmondja, hogy de hát neki meg bejött annak idején (egy másik országban, más körülmények között stb.), de ez még nem garancia, hogy a másiknak is be fog jönni. Ha a körülmények alapján sejthető, hogy nem fogja megtalálni a számítását, mégis kiköltözésre biztatjuk, a mi lelkünkön is szárad majd, ha hajléktalanná válik, szexmunkára kényszerül vagy súlyos depresszióba esik a kudarc hatására.  Tudjuk vállalni ezt a felelősséget?

Anatomie d'une chute - Anatomy of a Fall

 

A film cselekménye akörül forog, hogy a francia hegyi faluban élő író hogyan esett le az erkélyről: véletlenül, öngyilkos szándékkal, vagy a felesége lökte le (valamiért egyetlen ponton sem merül fel, hogy más is lelökhette). Az egyik jelenetben előkerül egy hangfelvétel, amit a férj egyik veszekedésükről készített. A férj ennek során különböző dolgokkal vádolja a feleségét: hogy miatta kell idegen nyelvet beszélnie, hogy megcsalta őt évekkel azelőtt, és hogy azért nincs ideje önmagára és a munkájára, mert rá marad a gyereknevelés. Az ügyész persze rárepül a megcsalás témájára (ami szerinte két megcsalás, mert Sandra kétszer feküdt le, igaz, ugyanazzal a nővel), mert ugye egy kapcsolat megromlásának csakis a megcsalás lehet az oka (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/02/jobaratok-4-evad-15-resz-mas.html). Pedig ha jobban megnézzük ezt a vitát, szépen kirajzolódik belőle a férfiakkal és nőkkel szembeni kettős mérce. 

A házaspár egymás közt angolul beszél, mivel a férj francia, a feleség német. Vagyis az, hogy idegen nyelvet "kell" beszélnie otthon, mindkettőre igaz. A férj a felesége fejéhez vágja, hogy nem tanult meg franciául, de láthatóan ő sem tanult meg németül. Ráadásul ő van hazai terepen, konkrétan a saját szülőfalujában, vagyis bőven van alkalma az anyanyelvét beszélni. Egyébként amikor Sandra ezt felhozza érvként, a férj a fejéhez vágja, hogy ő (Sandra) nem ápolja eléggé a kapcsolatokat a falubeliekkel. Pedig ugye ő a kívülről érkezett, ő nem beszéli jól a nyelvet, és ő tölt több időt a munkával - de hagyományosan az emberi kapcsolatok, rokoni szálak fenntartása is a nőkre hárul (amikor házi feladatként családfát kellett készítenem, kiderült, hogy anyukám jobban ismeri apukám felmenőit, mint maga apukám). Az, hogy a házaspárnak alig vannak barátai, nem kenhető egyedül a feleségre; a férj, ha már permanens írói válságban van, megpróbálhatott volna barátokat szerezni ahelyett, hogy iszik és bömbölteti a zenét a manzárdban. Ami pedig azt illeti, hogy a férj elnyomva érzi magát, mert felesége sikeresebb, és több munkája miatt kevesebbet foglalkozik a kisfiukkal - hát kérem, a történelem során több ezer nő került hasonló helyzetbe sikeres (vagy akár kevésbé sikeres, de egyedüli kenyérkereső) férje mellett. Ha megfordítanánk a szerepeket, nem lenne itt semmi látnivaló. De amint egy nő az, aki a munkáját a családjánál előbbre helyezi, rögtön szörnyeteggé, rossz szülővé és potenciális gyilkossá válik.

Gyakran hallani férfiakat arról panaszkodni, hogy a női emancipáció hatására milyen nehézségekkel és korlátokkal találkoznak, például több házimunkát kell végezniük, vagy nincs szabad szexuális hozzáférésük a nőkhöz az utcán, munkahelyen stb. Ilyenkor érdemes megfordítani a fejünkben a szerepeket: ha egy nő viselkedne ugyanígy vagy kerülne ugyanilyen helyzetbe, azt is problémásnak látnánk? Ha férj és feleség ugyanannyit dolgozik, miért a feleségre hárul második műszak a házimunkában? És ha a női vendég hangos megjegyzéseket tenne egy férfi pincér nemi szervére vagy letaperolná őt, azt elfogadhatónak tartanánk, esetleg még a férfit hibáztatnánk, hogy miért nem vett bő szabású nadrágot? Ha a domináns csoport a jogai megfogyatkozásáról panaszkodik, gyakran valójában annyi történik, hogy összekeverik a jogokat a privilégiumokkal (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/09/trump-szerint-tul-sok-ember-akarja.html) és olyasmit kifogásol, amit fordított felállásban teljesen természetesnek venne.

Meszticek, romák és a nyelvi elszigetelődés

 

Laura Catelli könyve, A meszticitás archeológiája, szépen végigvezeti, hogyan jelentek meg a történelem során a meszticek a társadalmi diskurzusokban, tudományokban és művészetekben Latin-Amerikában, elsősorban Mexikóban. Ami meglepő volt számomra, hogy az elméleti hátteret illetően szinte kizárólag spanyol nyelvű forrásokra hivatkozik. Pedig ebben a témában azért születtek klasszikusok angol nyelven is, mint Gloria Anzaldúa híres esszéje arról, hogy két világ határán a mesztic szélesebb látókörrel rendelkezik. Nyilván ez az elmélet később született, mint a könyvben tárgyalt írások és festmények, de Catelli legalább az elméleti bevezetőben foglalkozhatott volna vele. Csakhogy, mint egy szintén itt élő magyar szociológus barátom is megállapította, a spanyol-portugál nyelvű szakirodalom tényleg bőséges, és ezért az ezen a nyelvterületen élő tudósok nem feltétlenül érzik szükségét, hogy a világ más területein alkotott elméleteket és kutatásokat is beépítsenek a műveikbe. Persze ugyanez gyakran elmondható az angol anyanyelvű szerzőkről, akik közül sokan egyáltalán nem beszélnek idegen nyelveket (és akkor jönnek az ilyen kijelentések, hogy "Kelet-Európában még nem végeztek ilyen kutatást" - de végeztek, tesó, csak a tanulmány oroszul vagy románul van). Mentségükre legyen mondva, elég sok nem-angol anyanyelvű szerző is angolul publikál, ha nemzetközi közönséghez akar eljutni, tehát ha angolul olvasunk forrásokat, kicsit tágabb látókörünk lesz, mintha a spanyol nyelvre korlátozzuk magunkat, amelyre a más nyelvű szakirodalomból csak az igazán nagy klasszikusokat szokták lefordítani.

Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy ezt az elzárkózást kizárólag a nyelvtudás hiánya okozza. Tegnap néhány helybeli anyuka azon szörnyülködött, hogy a gyerekeiknek az iskolában a standard (kasztíliai) spanyol nyelv szabályait tanítják, pedig a kanári-szigeteki dialektusban egy csomó minden másképp van (pl. többes számban nincs tegezés-magázás). Természetesen gáz az, ha a nyelvjárási különbségek miatt lenézünk vagy kirekesztünk valakit, mint Magyarországon (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). De kedvem lett volna megkérdezni: ha a gyereketek nem tanulja meg a standard nyelvhasználatot, hogyan fogja olvasni a kasztíliai nyelvű honlapokat és könyveket, vagy bármit, ami a kis szigetcsoportunkon kívül íródott, hogyan néz majd tévéműsorokat és filmeket, hogyan érti meg a választások előtt a miniszterelnök-jelöltek beszédeit? Ha nem tanulja meg az ország hivatalos dialektusát (a saját dialektusának megtartása és értékelése mellett), elszigeteli magát nemcsak a világ, de még az ország történéseitől is. A helyi kultúra védelme egy dolog, de fontos tudatában lenni annak, hogy ezt és általában az emberi kultúrát és a Földet csak akkor tudjuk megőrizni, ha nagyobb egységekhez csatlakozunk.

És mi a helyzet Magyarországon? Nemrég olvastam egy kedves ismerősöm disszertációját, amelyben a magyarországi romák helyzetével foglalkozott. És itt is szinte minden hivatkozásban magyar szerzők művei szerepeltek, pedig egyrészt roma témában is írtak fontos tanulmányokat más országokban élő szerzők, másrészt az amerikai critical race theory (amelyet a szerző meg is említ a disszertáció első részében) nagyon sok dologban a magyarországi romák helyzetére is alkalmazható. Azon gondolkoztam, az elméleti háttér nyelvi bekorlátozása azért történt, mert a szerző nem tud elég jól angolul (vagy németül, spanyolul stb.), vagy mert a magyar oktatási intézmény ezt várta el? Mindkettő gáz, de az eredmény ugyanaz a fajta elszigetelődés, amit a spanyol társadalomtudományban látunk - azzal a különbséggel, hogy ott a merítés így is több mint 50 millió európai lakosra plusz egy majdnem teljes kontinensre terjed ki (a spanyolok ugyanis az írott portugált könnyen megértik, Catelli is rendszeresen idéz portugál és brazil szerzőket fordítás nélkül). A magyar nyelvvel nincs ilyen szerencsénk, ráadásul a tudományos könyvkiadás régóta haldoklik, tehát egyre kevesebb nemzetközi szakirodalom jelenik meg magyarul. Ha a magyar tudósok - intézményes okokból vagy nyelvtudás híján - kizárólag magyar nyelvű forrásokra alapoznak, az olyan mértékű provincializmushoz vezet, amely a már meglevő egyéb (nyelvi, politikai stb.) korlátokhoz társulva még inkább éket ver Magyarország és a világ közé.

Risto Isomäki: Vedenpaisumuksen lapset

 SPOILER

Ebben az ökothrillerben a szuperhősök tudósok, akik az ökokatasztrófa után egy zseniális ötlettel próbálják megmenteni az emberiséget, már ami maradt belőle. Ám amikor már majdnem véghezvitték a tervet, egyikük hirtelen elbizonytalanodik. Van értelme annak, amit csinálnak? Ha újból létrejön az emberi civilizáció, vajon nem fog ismét olyan módon viselkedni, ami súlyosan károsítja a környezetet, és nemcsak az emberek, hanem más fajok túlélését is veszélyezteti? És miközben a bomba ketyeg (szó szerint), és Európában percenként emberek tömegei fagynak meg, a két tudós elméleti vitát folytat arról, megérdemli-e az emberiség, hogy megmentsék, tanul-e vajon a környezeti katasztrófából, képes lesz-e környezettudatosabban élni.

(A kép forrása: National Geographic Magyarország, és nem spoilerezek tovább, de köze van a regényhez.)

Egy ilyen környezeti antiutópiáról már írtam itt a blogon (és minő véletlen - illetve valószínűleg nem az - azt is finn szerző követte el: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html). A kérdés azonban általánosítható is: megérdemlik azok az emberek, akik saját maguk nem tesznek a helyzetük javításáért, hogy mások meg minden energiájukkal az ő megmentésükön fáradozzanak? Ahogy Susan és Pierre szó szerint az életüket kockáztatják olyan embertársaikért, akik megmenekülve (ha megmenekülnek) esetleg ugyanolyan környezetszennyező életet fognak folytatni, sok magyar politikus vagy politikailag aktív ember érezheti úgy, hogy hiába töri magát, ha pont az érintettek nem fogják fel, hogy őnekik próbál segíteni. Egy eklatáns példa volt annak idején a rabszolgatörvény, amely ellen mi is kimentünk tüntetni, noha vállalkozókként nyilván nem kellett attól tartanunk, hogy a főnökünk irreális mennyiségű túlórát sóz a nyakunkba. Voltak ott jónéhányan mások is, akiket személyesen nem érintett ez a törvény - viszont ahhoz képest, hány alkalmazott él az országban, a tüntetés nagyon kis létszámú volt. Magyarán nagyon sokan nem jöttek el olyanok, akiknek szó szerint a bőrére ment a dolog. És ilyenkor fölmerül a kérdés: akarunk mi fogadatlan prókátorok lenni?

Nyilván többféle magyarázat van arra, hogy az emberek miért nem állnak ki olyan politikai döntések ellen, amelyek az ő számukra hátrányosak, illetve miért támogatnak olyan politikai szereplőket, akik az ő érdekeik ellen cselekszenek. Egy bécsi ismerősöm multicégének Magyarországon is van telephelye, és ő mesélte, hogy a magyar dolgozók nagyon is lelkesen vállalják az irreális mennyiségű túlórát, azon lelkendezve, hogy így több pénzük lesz. Mások azzal védték a rabszolgatörvény ellen nem tüntetőket, hogy hiszen függő helyzetben vannak, nem cselekedhetnek szabadon, mert mi van, ha a főnökük megtudja, hogy kimentek tüntetni. Igazából mindkét esetben azonos a probléma gyökere: az emberek nem gondolkodnak távlatokban. Az első típusú ember esetleg megkeres egy csomó pénzt, de ha erre rámegy az egészsége, akkor pár év múlva ez már nem tűnik majd olyan jó ötletnek. A második típus pedig csak erősíti saját függő helyzetét azzal, hogy nem áll ki magáért. De ugyanez vonatkozik persze azokra, akik egy zsák krumpliért olyan pártra szavaznak, ami kivérezteti az országot, vagy akik tovább szennyezik a környezetet, hogy ne kelljen saját kényelmükről lemondaniuk.

Gyakran hangsúlyozzák a tudatosítás, az edukáció szerepét abban, hogy az emberek politikailag vagy környezeti szempontból helyes döntéseket hozzanak. Nyilván fontos az információ átadása, de nem minden. Hiszen egy csomó gyakorlatról, a húsevéstől a mindenhova autóval járásig, már elég köztudott, hogy környezetszennyezők. Rengetegen vannak azonban, akik ennek tudatában is folytatják, és persze mindig van jó ürügyük rá, hogy miért ("de én csak a magyaros ételeket szeretem, és azokban mind van hús, és húspótlóból nem jó, azt nem ugyanaz"; "de hát olyan ritkán jár a busz, ha azzal mennék dolgozni, félórával korábban kéne indulnom"). Van, aki vállat von: ő már valószínűleg nem éri meg az ökokatasztrófát, ez legyen a további generációk gondja. Valószínűleg olyanok is sokan vannak, akik azért nem álltak ki például a tanárok mellett, mert ők már nem járnak iskolába, minek foglalkozzanak ezzel? Az emberi önzés könnyen felülírja a társadalmi vagy környezeti tudatosságot. Hiába vannak esetleg egyre többen, akik például igyekeznek környezetbarát életmódot folytatni, és a könyvbeli ökokatasztrófa esetleges túlélői között talán még többen lesznek ilyenek; biztosan akadnak majd olyanok is, akik nem azért nem hagynak fel környezetkárosító viselkedésükkel, mert nincsenek tisztában annak hatásaival, hanem mert szimplán nem érdekli őket.