Nem kap pénzt a Pető Intézet

http://nol.hu/belfold/leszavaztak_a_peto_intezet_megsegiteset?ref=sso

A facebookon persze rögtön elkezdtek kerengeni a kommentek, hogy bezzeg stadionokra van pénz, a fogyatékkal élőkre meg nincs. Ami kicsit úgy hangzik, mintha a parlament (mármint annak a javaslat ellen szavazó része) elfeledkezett volna valamiről vagy valakiről (esetünkben a mozgáskorlátozottakról). Pedig ez a döntés tökéletesen illeszkedik abba a rendszerbe, amely szerint csak bizonyos emberek minősülnek az ország teljes értékű állampolgárainak. Azt, hogy a romákat nem tekintik annak, már régóta tudjuk; idén az is kiderült, hogy a zsidók sem adófizető polgárok, hanem "nemzetbiztonsági kockázat", a melegek és leszbikusok pedig pláne nem állampolgárok, hiszen még családjuk se lehet. Most mindössze annyi történt, hogy a fogyatékkal élők is csatlakoztak ehhez a csoporthoz: nem állampolgárok, hiszen nincs már joguk az egészségügyi ellátáshoz (mint más nem-állampolgárok egy részének sem, gondolok a mesterséges megtermékenyítés heteroszexuális nőkre való korlátozására vagy a nemváltó műtétek csillagászati áraira). Mindez annyira nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a fent említett egyéb csoportokat durván kirekesztő diktatúrák (pl. náci Németország) a fogyatékkal élőkkel sem bántak kedvesebben. Ezeknek a csoportoknak az elnyomása együtt jár.

És hogy hogyan jön ide a foci? Leginkább úgy, hogy ez az a sport, amely a legnagyobb szerepet játssza a hagyományos patriarchális férfiszerep kialakításában. Amely szerepnek egy mozgáskorlátozott alapból nem tud megfelelni (noha lehet igazán kemény csávó, lásd a Gyilkos labda c. filmet), mert a hegemón maszkulinitás egyik alapvető eleme az ép test, a fizikai erő és az, hogy ne szoruljunk rá senkire. Egy olyan országban tehát, ahol a focit piedesztálra emeljük, a fogyatékkal élő mindig kisebbségben marad, mert ez a férfiideál (ellentétben más, rugalmas maszkulinitás-felfogásokkal) nem terjeszthető ki rá.

Matterhorn

***SPOILER!***

Elég sokáig (több mint a közepéig) ez a filmecske egyszerű belga variációnak tűnik a „rutinok rabjaként élő agglegény életét felforgatja egy új emberi kapcsolat” témára. Azután hirtelen kiderül, hogy Fred nem is annyira agglegény, hogy nem mindenki hajléktalan, aki annak látszik, meg hogy miért szerepel ez a darab az LMBT filmek listáján. És az is, hogy Frednek nem feltétlenül a valódi Matterhornt kell megmásznia, hogy teljesítse Trudynak tett ígéretét, hanem azt a hegycsúcsot, amely a saját bigottsága és előítéletei fölött tornyosul. Az, hogy a Matterhornra is feljut, már csak a bónusz.

Pár évvel ezelőtt az én életemben is fontos szerepet játszott egy konkrét hegycsúcs. Nem a fizikai állóképességemet tette próbára, mint előtte hittem, hanem a párkapcsolatom erejét: majdnem elveszítettem miatta azt, akit legjobban szeretek. Most pár hónapon belül visszatérek ugyanoda. Nem tudom, hogy megpróbálok-e majd feljutni a csúcsra – úgy érzem, hogy akárcsak Frednek, nekem sem kell ezt feltétlenül megtennem a feladat teljesítéséhez - , de remélem, eljut hozzám a hegy üzenete, és valamilyen módon helyre tudom hozni azt, ami két éve történt.

Lány a parkban

***SPOILER***
Julia 16 évvel ezelőtt a parkba vitte játszani 3 éves kislányát, de amikor egy percre nem figyelt oda, a kislány eltűnt. Julia élete összeomlott: otthagyta házasságát és felfelé ívelő dzsesszénekesi karrierjét, és hosszú időre még az országból is elköltözött. Miután visszatért, továbbra is magányosan tengeti napjait és alig tart kapcsolatot fiával és volt férjével. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, aki akár a lánya is lehetne. És fokozatosan egyre inkább elhiszi, hogy tényleg a lánya. Mi persze sejtjük, hogy ez nem valószínű, hanem csak véletlen egybeesésről és a szélhámos Louise/Maggie szándékos manipulációjáról van szó, de Julia kiborul minden olyan elemen, amely elméletét cáfolja és boldogan harap rá azokra, amelyek azt igazolni látszanak. Ezt a feszültséget igazából csak az oldja fel, amikor megszületik fia első gyermeke: őhozzá már képes kötődni.

Noha vélhetően bűntudat is gyötri Juliát, ez furcsa módon elsikkad; a fő motívum a kötődésre való igény, párosulva a kötődés lehetőségének hiányával. A dologban az a furcsa, hogy mindennek mintha a vérségi kötelék lenne az alapja. (Igaz, Julia megpróbál a játszótéren is beszédbe elegyedni a gyerekekkel, de csak a hosszú hajú fehér kislányokkal; egyértelműen saját elveszett gyerekét látja bennük.) Hiszen máskülönben elmehetne önkéntesnek egy gyermekotthonba vagy örökbe fogadhatna egy csecsemőt, legfőként pedig nem érezné becsapva magát, amikor úgy tűnik, Louise/Maggie nem az ő lánya. A lényeg az, hogy kötődik hozzá, közel kerültek egymáshoz, és a viszonyuk tényleg sok szempontból hasonlít egy anya és tinédzser lánya kapcsolatára. Miért is kell biológiai unokájának születnie, hogy elfogadja a vérségi kötelék hiányát Louise/Maggie irányában?

Mindez nyilván a biológia fontosságát hangsúlyozza mint a család alapját. A különös csak az, hogy sok olyan emberrel beszélgettem (heterókkal is), akiknek ez egyáltalán nem fontos: akik fogadott gyermeküknek tudják tekinteni lányuk félárva osztálytársát vagy egy szülei által elutasított meleg fiatalembert. Meglepő módon a biológia fontossága mintha nagyobb lenne Hollywoodban, mint a hétköznapi magyar emberek között. Viszont a hollywoodi modell sokkal láthatóbb, mint a hétköznapi emberek rugalmasabb gondolkodása. Így aztán könnyű abba a tévhitbe esni, hogy a családot mindenhol, mindenkinek és minden korban a vérségi kötelék jelentette és jelenti.